Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Örkény István: Tanuljunk idegen nyelveket!

Örkény István portréja

Tanuljunk idegen nyelveket! (Magyar)

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alekszejevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni az a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
–Was sucht er hier? – kérdezte.
– Mit keres itt? – fordította a szakaszvezető. Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
– Er hat seine Einheit verloren – mondta a szakaszvezető.
– Warum ohne Waffe?
– Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető? Mondtam, munkaszolgálatos vagyok.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
– Was? – kérdezte a német.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
– Ich werde ihn erschiessen – mondta.
– Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni – fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette a puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
– Er soll zehn Schritte weitor gehen.
– Menjen tíz lépéssel odébb – mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
– Gut.
– Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem, szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
– Was ist sein letzter Wunsch? – kérdezte.
– Mi az utolsó kívánsága? – kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék
– Er will scheissen – fordította a szakaszvezető.
– Gut.
– Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
– Fertig? – kérdezte.
– Kész?
Mondtam, kész.
– Fertig – jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
– Er soll hupfen.
– Békaugrás – fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
– Stechschritt!
– Díszlépés! – tolmácsolta a szakaszvezető.
– Marsch! – mondta a Feldwebel.
– Menet, indulj! – fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem fölött. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna a rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos IBUSZ-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én, kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
– Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki se magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.



KiadóÚj Palatinus Könyvesház Kft.
Az idézet forrásaÖrkény István: Egyperces novellák

Изучайте иностранные языки! (Orosz)

Я не знаю немецкого языка.
Между Алексеевкой и Буренным надо было втащить на холм несколько орудий, которые по самые оси увязли в грязи. Когда в третий раз пришла моя очередь и примерно на середине подъема это чертовски тяжелое полевое орудие начало сползать обратно, я сделал вид, что хочу отлучиться по нужде, и удрал.
Мне известно было, где находится наша позиция. Я пересек огромное поле подсолнечника, затем выбрался на жнивье. Жирная черная земля налипала на подошвы, как свинцовые пластины на башмаках у водолаза, с помощью которых опускаются на дно моря. Шел я, должна быть, минут двадцать, как вдруг буквально наткнулся на сержанта-венгра и какого-то немца, даже не знаю, в каком чине, потому что я не разбирался в немецких знаках различия. И надо же быть такому дьявольскому невезению, что я наткнулся на них на совершенно голам месте.
Сержант стоял, а немец, растопырив колени, сидел на складном стуле. Из тюбика вроде как для зубной пасты он выдавливал плавленый сыр на кусок хлеба. Сержант курил, а немец ел и только взглядом остановил меня.
– Was sucht er hier? – спросил он.
– Чего тебе здесь надо? - перевел сержант.
Я сказал, что потерял свою часть.
– Er hat seine Einheit verloren, – сказал сержант.
– Warum ohne Waffe?
– Где твое оружие? – спросил сержант.
Я ответил, что я из трудбата.
– Jude? – переспросил сержант.
Это даже я понял. Я пояснил, что я не еврей, а просто меня как распространителя рабочей газеты призвали в особый трудбат.
– Was? – спросил немец.
– Jude, – повторил сержант.
Немец встал. Отряхнул с мундира крошки.
– Ich werde ihn erschiessen,í сказал он.
– Сейчас господин фельдфебель расстреляет тебя, – перевел сержант.
Я почувствовал, как меня прошибает пот и к горлу подкатывает тошнота. Немец закрутил тюбик с сыром и взялся за автомат. Говори я по-немецки, я, наверное, смог бы объяснить ему, что, раз не ношу желтой повязки, значит, я не еврей, и тогда все было бы по-другому. .
– Er soll sеhn Schritte weiter gehen.
– Отойди на десять шагов, – сказал сержант.
Я сделал десять шагов, по щиколотку увязая в грязи.
– Gut.
– Хорошо.
Я остановился. Фельдфебель направил на меня автомат. Я только помню, что у меня вдруг сделалась неимоверно тяжелая голова и все внутри оборвалось. Фельдфебель опустил автомат.
– Was ist sein letzter Wunsch? – спросил он.
– Говори свое последнее желание, – перевел сержант. Я сказал, что хотел бы сходить по нужде.
– Еr will scheissen, – перевел сержант.
– Gut.
– Хорошо.
Пока я делал свои дела, фельдфебель держал автомат наперевес. Когда я поднялся, он снова нацелился.
– Fertig? – спросил он. – Готово?
Я сказал: готово.
– Fertig, – доложил сержант.
Автомат фельдфебеля был нацелен мне куда-то в пупок. Минуты полторы, наверное, я стоял так. Затем, все еще продолжая в меня целиться, фельдфебель сказал:
– Er soll hupfen.
– Прыгай! – перевел сержант.
За прыжками последовала команда ползти по-пластунски. Потом – пятнадцать раз упор лежа. Напоследок фельдфебель скомандовал «кругом».
Я исполнил.
– Stechschritt!
– Парадный шаг! – перевел сержант
– Marsch! – сказал фельдфебель.
– Шагом марш! – перевел сержант.
Я зашагал. Просто идти и то можно было с трудом, а уж чеканить парадный шаг… Комья грязи так и летели выше головы. Я двигался ужасно медленно и все время чувствовал, как фельдфебель целит мне в спину. Я и сейчас могy показать то место, куда было направлено дуло автомата. Если бы не эта грязь, все мои страхи тянулись бы минут пять. А так прошло, наверное, полчаса, прежде чем я решился лечь на живот и оглянуться.
Я не знаю также и итальянского: к сожалению, у меня вообще нет способностей к языкам. В прошлом году, когда я летом отдыхал с группой наших туристов в Римини, однажды вечером у роскошной гостиницы «Регина палац» я увидел того фельдфебеля. Мне не повезло. Подойди я на полминуты раньше, я бы убил его, а так он даже не заметил меня. Вместе с многочисленными спутниками он сел в красный автобус со стеклянной крышей, в то время как я по причине незнания языков кричал по-венгерски:
– Остановитесь! Высадите эту фашистскую свинью!
Швейцар, темнокожий суданец, на целую голову выше меня, погрозил пальцем, чтобы я убирался прочь. Даже ему я не мог объяснить, в чем дело, хотя он, наверное, помимо итальянского, знал французский и английский. Я же, к сожалению, кроме венгерского, не говорю ни на каком другом языке.



KiadóРадуга, Москва
Az idézet forrásaИштван Еркень: Расскази минутки, p. 315-316.

minimap