Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

A. Túri Zsuzsa: Madárhangon

A. Túri Zsuzsa portréja

Madárhangon (Magyar)

Vadászkastély.

A kertkapu zárva.

Az őr keresztrejtvényt fejtve várja,

hogy csöngessen már valaki végre,

kit beenged s leültet egy székre,

kivel beszélgethet is talán egy kicsit

addig míg odafent egy nővér majd kinyit

egy ablakot,

s lekiált: „Hé, mondd, sokan vannak ott?

Kezdődik a látogatás, gyorsan,

küldd fel őket, egymás után sorban,

de ne egyszerre, Ferikém, kedves,

nyitva már az elsőn a százkettes!”

 

És nyílik a kapu.

Engednek. Belépek.

Lárvaszerű  arcok

itt-ott:

dermedt képek.

Márványlépcső.

Visszhang.

Csendesek a termek.

Itt az időspirál

Átfordul, megdermed.

 

A százkettes...

(Sóhaj).

Dideregve látom,

ahogy ül mereven a rácsos vaságyon.

Ráncos arc.

(Fáj a csend).

Kihúnyt szemekben kékség.

Beszélnék, de elnémít a kétség.

Mosolyog.

(Mit nézhet mögöttem?

Érti-e, hol van s én miért jöttem?)

 

Valaha madárhangon kacagott,

és dallal köszöntötte a napot,

turbékolt a nevetése :  senki

azóta sem tudott így nevetni...

 

Sokáig azt hittem visszatérhet,

nem másolat ő, nem is kísértet,

furcsa lét, azt mondták jöjjek, hátha

ráismer rajtam a zöld kabátra,

hisz övé volt valamikor régen,

megismeri a hangom, a léptem,

így is lett,

(vánkosa fehérlett),

rámnézett és lepergett az élet,

visszafelé sodródva egy kába

rég elsüllyedt, újraszült világba,

gyógyszerek közt ülve bábu-testtel

felém nyúlt kiszáradt ág-kezekkel:

„Életem, a tanulás mondd, hogy megy?

Végülis az iskola, az mindegy,

mikor mész már végre férjhez, azt mondd,

senki sem akar öreg menyasszonyt!”

 

Azt mondta az orvos, hogy nem szabad

szólni, hogy a szívem majd megszakad,

nagyanyám már repdes az időben,

ifjú leányt lát a felnőtt nőben,

saját sorsát füstként, gomolyogva

ráfújva az üres mosolyokra,

s ha egy-egy arc néha beszivárog

megzavarva ezt a torz világot,

nem szabad az igazságra  vágyva

javítgatni, mert úgyis hiába...

 

Távolodik. Teste,  mint a kígyó:

rejtőzködő, önmagát szorító,

távolodik, átszáll időn-téren,

s eszembe jut, hogy valaha, régen,

mikor engem feszített a bánat

tündérmesékből szőtt nekem sálat,

örökkévaló volt minden játék,

bújócskázni hívott minden árnyék,

s nevetése tiszta dallamára

nőttem föl, csak a szépet látva...

 

Most az ág-kéz, meg a bárgyú mosoly.

Neki tán szabadság, nekem pokol.

Homályos az üvegfal közöttünk,

így kell egymástól hát elköszönnünk?

 

A ragaszkodásnak nincs alakja.

Csak testének az ágyhoz ragadva,

s hajának, a füléhez tapadva...

 

Rézsútosan hullva a falakra

az ablakból nyeszlett fény szivárog,

mixel több párhuzamos világot,

ő csak ül, a szája félig tátva,

ő csak néz, de mintha mást látna,

szemében üresség, halál, árnyék,

nincs többé az, kihez visszajárnék,

büntetés ez, hogy itt van, bezárva,

az elmúlással így szembeszállva

feleslegesen...

Börtöncella ez, s benne ő, árva.

Akárcsak én, ágya előtt állva.

Nemsoká elköltözik a mélybe,

kínok ütemére, a lágy éjbe,

érintés nélkül híg a szeretet,

mennék, de fogom az ág-kezeket.

(Zuhanunk együtt, a fal meredek,

fázom, bennem kristályos csend remeg...)

 

Aztán csak

megyek, lassanként leszáll az este.

Mondogatom halkan: „csak a teste”

van odabent, hervadásba halva,

lelke messze gurult, mint egy alma,

erős leszek, hajnal-szülte álom,

a léten túl újra megtalálom

azt ki volt.

Nem kell csoda, varázslat,

ragaszkodás kell, emlék, alázat.

Valahol vár. Nem tűnt el örökre...

Megnyugszom.

És nem vágyom most többre.

 

 



FeltöltőA. Túri Zsuzsa
KiadóKUK
Az idézet forrásaMADÁRHANGON
Könyvoldal (tól–ig)65-67
Megjelenés ideje

Frêle oiseau (Francia)

Château de chasse.

Le portail du parc est fermé.

Le garde attend, devant ses mots fléchés

pour que quelqu’un sonne enfin

à la porte,

qu’il ouvrirait vite,

qui c’est, peu importe,

il pourrait l’inviter

de s’asseoir, discuter

avant que l’infirmière

rompe la tranquillité

en ouvrant une fenêtre à l’étage et crie fort:

« Hé, François, il y a beaucoup de monde dehors?

Envoie-les, l’un après l’autre très vite,

la chambre cent-deux est ouverte

                   pour les visites! »

 

Et la porte s'ouvre.

J'entre. Il y a peu de bruit.

Visages de larves partout.

C’est sinistre, comme la nuit.

Escalier en marbre.

Échos.

Les chambres sont pleines d’ombres.

Le temps qui reste est sans but,

tout se fige et s’effondre…

 

La chambre cent-deux…

(Soupir).

 

Je frissonne quand je la vois

assise, raide, sur un lit à barreaux.

Je reste sans voix.

Ses yeux bleus ne brillent plus.

(Le silence me fait mal).

Elle sourit bêtement, son

visage est ridé, pâle.

(Je suis perdue. Comment va-t-elle cette fois?

Je me demande ce qu’elle

regarde derrière moi?)

 

Autrefois, en riant

elle chantait comme les oiseaux,

je n’ai jamais entendu

un rire aussi beau.

Je n’ai jamais connu une voix aussi belle,

qui me faisait danser et me donnait des ailes.

 

J’avoue, je pensais longtemps que le feu

pourrait se rallumer dans ses yeux,

elle n’est pas un fantôme, c’est juste une pause

elle pourrait reconnaître quelqu’un ou quelque chose

comme ce manteau vert sur moi

qui était à elle autrefois.

Elle se souviendrait de mon visage, de mes pas…

Et, en effet, elle a pris mon bras.

(Son oreiller était blanc)

Le présent derrière et le passé devant

elle plongeait lentement dans un fleuve d´images

en voyant des souvenirs, des visages d’un autre âge.

Assise, petite poupée, avec ses doigts maigres comme des branches,

elle m’avait secouée oubliant ses souffrances,

« Ma fleur d’or, dis-moi, maintenant que j’y pense,

tout va bien à l’école ? Bon. Ça n’a pas d’importance !

Il faut te marier, fonder une famille,

le temps passe et personne ne voudrait une vieille fille ! »

 

                                          Son médecin m’a dit que je devrais être patiente

ne pas dire que mon cœur chavire, que tout me désoriente:

ma grand-mère voltige depuis un bon moment dans le temps,

voit une jeune fille en moi, ce n’est pas important,

elle souffle son propre destin, comme de la fumée

sur des sourires vides, narquois, réprimés,

si un visage lui dit quelque chose parfois

et la perturbe, l’anime, personne ne doit

la corriger, en voulant la vérité

c’est inutile et tue la spontanéité.

 

Elle s’éloigne de la vie. Comme un serpent, passe 

et repasse,

se tortille ou se cache dans le temps et l’espace.

Pourtant 

naguère quand j’étais triste, elle essuyait mes pleurs,

dans un monde de contes de fée, effaçait mes douleurs,

en jouant, quelle vie magique était la nôtre

en voyageant d’un univers secret à un autre!

J’ai grandi en chantant, en dansant, en riant,

depuis je cherche toujours une existence tout aussi brillante.

 

Maintenant il ne reste que ces bras, comme des branches,

ce sourire idiot et sa tête qui se penche,

mais peut-être elle est libre, peut-être pour elle c’est mieux

d’être déjà ailleurs, se dire ainsi adieu.

 

                                                            L’amour n’a aucune forme.

C’est abstrait. C’est caché.

Ce que l’on peut voir : c’est une vie gâchée.

 

Parmi ces murs c’est dans les normes :

dans la lumière lugubre, grise et morne

tellement de mélanges de mondes parallèles,

des épaves humaines, négligées, comme elle.

Mes visites sont vaines, en plus angoissantes,

me renvoyant à mes peurs glaçantes,

c’est une prison, une cage ce lieu,

ma grand-mère a la mort déjà dans ses yeux.

Je suis prisonnière moi-même en revenant, 

en rêvant de l’été en l’hiver permanent

en cherchant quelqu’un d’autre : c’est presque une inconnue

au seuil des ténèbres qu’elle est devenue.

                                                    Je sais aussi qu’ il ne faut plus me voiler la face,

elle ne changera plus et partira quoi que je fasse.

Malgré tout je tiens sa main obstinement,

j’ai beau me dire que pour oublier il faudrait du temps.

Y a-t-il une solution ? Quelle science

pourrait effacer ce sentiment d’impuissance ?

(Je sens que nous tombons entre des murs étroits,

j’ai froid, un silence cristallin tremble en moi).

 

Puis je m’en vais.

La nuit tombe. « C’est seulement son corps »

-me dis-je. En sachant qu’elle est proche de la mort.

J’imagine, comme une pomme, son âme rouler loin,

je sais que je serai forte, Dieu est mon témoin.

Je la retrouverai au-delà de l’existence,

dans un monde fait de rêves, souvenirs, chants et danses..

Elle n’est partie pour toujours, elle m’attend quelque part.

Je me calme tout doucement.

Et enfin ma vie repart.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



FeltöltőA. Túri Zsuzsa
KiadóKUK
Az idézet forrásaSaját mű fordítása

minimap