Ady Endre: A Duna vallomása

Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikről talán sohase álmodott
Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat.
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza.«

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?«

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta ő zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyujtózott a vén mihaszna
És elrohant tőlem kacagva.

Am aflat, că vulpea bătrână,
Dunărea, secret posedă,
Ce nu a visat niciodată
De la focuri din peșteră,
Europa indiferentă.

Am aflat taina lui Ister,
Taina Dunării negre.
La unguri e perfid craiul,
Văzând și minuni funebre.
I-a venit chef de palavre.

Mi-a mărturisit, nu știu când:
Primăvara, în timp feeric.
Prin dans, cânt, chiot și povestiri,
Privind la Budapesta, josnic,
Fluierând cântec ironic.

Doar pe insula Margareta,
Tulburat, a vorbit cu mine.
(Și azi îmi bate inima,
Acest cânt demult întârzie.
Nu-i așa, bătrâne, Ister?) 

Severă s-a făcut Dunărea.
Cheful în gât i s-a amuțit.
Era ca o maestră beată.
În ochi, abia m-a privit,
Dar n-am lăsat-o de cicălit.

≫No, moș bețiv, văzuși minuni,
Acest plai de când roade
Apa ta palidă și obscură,
Venind cu arhaice basme.
Spovedește, moș bețivane.≪

≫Mereu așa a fost lumea?
Cu păcat lânced, demult sortit,
Friguri, lacrimi și secetă?
Lângă Dunăre nu s-a găsit
Popor puternic și fericit?≪

Mormăind începu povestea
Moș Ister. E blestem nescornit,
Ce bănuiam, vai, e sigur:
De când vâjâind a izbutit,
Nu a văzut popor fericit.

Plai de Dunăre, paratrăsnet,
Carcera rușinii pentru
Semioameni, -popoare.
Unde și aripile se rup,
Unde amurgul e funebru. 

≫ Nicicând altfel, așa e prescris≪,
Valul Dunării a cârtit.
Și printre țări nefericite
Bătrânul nemernic s-a lungit,
M-a părăsit, râzând a fugit.