Ady Endre: Neath the hill of Sion (A Sion-hegy alatt Angol nyelven)

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt,

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

My long-forgotten Lord, His God-beard

All white disorder, one dark, dank dawn

In autumn was blowing in the wind,

Running by ragged and wintry.

Somewhere neath the hill of Sion.

Letters of scarlet bestrewed freely

The great bell that was His garment.

Sad and tattered was the ancient Lord.

He clave and rent the mist apart,

Tolled for the first Mass of Advent.

In my hand I held a lamp,

and Faith was in my ragged soul

And in my mind was my wasted youth;

I was aware of the God-scent

And sought for someone high and low.

He came upon me there, neath Sion,

The rocks and stones afire, ablaze.

To the sound of bells He caressed me,

Watering my face with His tears;

Gracious was the Ancient of Days.

I pressed my lips to His wrinkled hand

And my mind burst out in grief:

’What is Thy name, beauteous, ancient Lord,

To whom I have said many prayers?

Alas, I had forgotten Thee.’

’I have returned to Thee as one dead,

I, in life an accursed one.

Oh, that I knew but one childhood prayer.’

Sorrowfully He looked on me

And His bell tolled, tolled, on and on.

’Oh, that I knew Thy marvellous name.’

He paused, paused, and ascended then.

At His every step a psalm-beat,

A funereal psalm. And I wept

Sitting beneath the Hill of Sion.