Ady Endre: A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,

Tépetten, fázva fújt, szaladt,

Az én Uram, a rég feledett,

Nyirkos, vak, őszi hajnalon,

Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,

Bús és kopott volt az öreg Úr,

Paskolta, verte a ködöt,

Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit

S eszemben a régi ifjuság:

Éreztem az Isten-szagot

S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.

Harangozott és simogatott,

Bekönnyezte az arcomat,

Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:

»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,

Kihez mondottam sok imát?

Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.

Csak tudnék egy gyermeki imát.«

Ő nézett reám szomorún

S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.

Minden lépése zsoltár-ütem:

Halotti zsoltár. S én ülök

Sírván a Sion-hegy alatt.

Cu barbă aspră, albă-Divină,

Frânt, în frig, alerga cu zor

Domnul meu, într-o zi uitată,

Umedă, oarbă de toamnă,

Undeva, la muntele Sion.

Un clopot mare e paltonul,

Cu buchi roșii, cârpit,

Trist și obosit a fost moșul,

Biciuind, lovind ceața,

La rorate a clopoțit.

Un felinar am avut-n mână

Și Crez-n sufletul sfărâmat,

În minte junețea dusă:

Am simțit mirosul Divin,

Când pe cineva am căutat.

M-aștepta acolo, la Sion,

Cu pietre arzând-n focul.

A clopoțit și mângâiat,

Mi-a și lăcrimat fața,

Bun, milostiv a fost moșul.

I-am pupat mâna zbârcită

Și văitând tot m-am gândit:

„Cum te numești tu, Moș frumos,

Cui i-am spus rugile?

Vai, nu mi-am amintit.”

,,Mort am venit la tine, eu,

Cu trai d-un păcătuit.

Măcar aș ști ruga de copil.''

El m-a privit foarte trist,

Clopoțind iar, clopoțind.

„Numele tău măreț aș ști.”

El aștepta ș-apoi a fugit

Cu pași în scadență de psalm:

Psalm mortuar. Și eu stau

La muntele Sion, jeluit.