Ady Endre: A befalazott diák

Valahol, Erdély ősi szögében

Titkos, nagy kőház. Ósdi, mállott.

Alatta mélyen,

Bús boltok alatt süket falak

Őriznek egy diákot.

Század kialszik s új század lobban:

A diák ott vár elfeledten,

Befalazottan.

Lelke babona s árnyak hona,

De ő vár, meg se rebben.

Valami Nagyúr dobta le hajdan.

Tán a várkisasszonyra nézett.

Vagy büszke dalban

Zengett újszerüt vagy keserüt,

Szépet vagy szent-merészet.

Ott vár a diák. (A kőház tornya

Rég leomlott. Okos lakájok

S a sok tivornya

Megölték.) De vár, hogy sír a zár

S hogy fölenged az átok.

S messze, távolban, én érzem, látom:

(Óh, bús babonák vércse-kedve)

Ez az én átkom.

Én várok, lesek, vén könnyeket

Ejtvén egy pergamentre.

Irgendwo in dem alten Siebenbürgen

ein geheimes Steinhaus. Alt, kiesig.

Dort tief verbürgen

taube Mauern unter trübe Läden,

ein Schüler wird bewacht diesig.

Ein Jahrhundert endet ‘d ein neues betrauert:

Der Schüler wartet dort vergessen,

fest eingemauert.

Seine Seele ist der Heimat von Trug ‘d Schatten

wartet dort allein und besessen.

Irgendein großer Herr hat ihn hin gerührt.

Sah er vielleicht die Schlossherrin an.

Ihn dazu geführt,

die süsser, doch bitterer Gesang

führte ihn zu irre Wahn.

Dort wartet der Schüler. (Der Turm des Steinhauses

schon lang verfallen. Kluge Diener

von zu viel saufen,

sind tot.) doch wartet, dass das Schloss weint

und das Fluchen siegen.

Und weit in Ferne, ich fühle sehe:

(Oh, Falkenlust, der Aberglauben).

Es ist mein Fluch, wehe!

Ich stehe auf der Lauer, träne

auf das Pergament gurgeln.