Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Ady Endre: Tristețea învierii (A föltámadás szomorúsága Román nyelven)

Ady Endre portréja
Csata Ernő portréja

Vissza a fordító lapjára

A föltámadás szomorúsága (Magyar)

Piros, nagy köd-tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap,
Midőn így szólék:
Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol.
Alig emlékszek valamire
A néhai világból,
De szomorúan föltámadtam.

Sírom sziklái szétgurultak,
Füstölt a Golgota s kiléptem
Fültámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a Múltnak
S mint akinek kevés a vére,
Elindultam új apostolok
Keresésére.

Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim,
Kik sebeimnek nyílásain
Ujjaikat mártván benyúltak,
Ködök szálltanak
S ködökön át,
Megromoltan és feledőn
Hagytam el a Múltat.

És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomorú nevének?
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza.

De jött a reggel, fázva rémlett
És én nem tudtam, micsoda
Emlékek
Tarlójáról jött ez a reggel?
És sebeimet tapogattam,
Fájtak, égtek förtelmesen,

De mikor kaptam, hogyha kaptam?
Hol jártam én,
Hát éltem már én?
Ki sírhat most tán énmiattam,
Ki vagyok és merre megyek?

Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
Harsogtak a fenyvesekben.
Micsoda zsoltárt is tudtam én
Kedvesebben
Valamikor? Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.

Hallom, hogy távolból érkeznek
Ide mások.
De hol a Távol, hol a Közel
S hol vannak köztük Állomások?
És mintha sohse jöttem volna
S csak itt vagyok:
Szemek, levelek, táviratok,
Nem tudom, miért keresnek.

És nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok?
Arcomon nincsen régi írás,
S a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen.
Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.

Szőke leány, szent, ifjú cédrus
Büszkélkedik fényes napon
Néha előttem,
S fogcsikorgatva, hallgatagon
Rohanok messze tőle én.
Emlékezek vagy csak fájok?
Ha élnék, ha szeretne,
Ha volnék. Gondolkozom:
Lyányom lehetne.

S amott egy-két virágos hajú
Asszonyra nézek álmélkodva,
Óh, mintha egyszer bolondja
Lettem volna fiatalnak.
Ilyennek, párnak.
Idegenek és kire várnak?
Beszélnek hozzám,
Cirógatnak kandi szemekkel
S úgy érzem, hogy hátam mögött
Áll egy idegen, másik ember,
Hozzá beszélnek.

Valami úgy fog, mint rabot,
Mint alvajárót a tetőn,
Kit én is nézek reszketőn,
Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hűvös.
Mint jégbarlangba ordítón
Besivító vihar-szavak.
Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn
Az én régi valóm.

És csitt, amott tenger vonít
Régi fájást,
Irgalmatlant és távolit.
De ez a tenger fenyves erdő.

Igen: tengerek, városok,
Asszonyok, vágyak föllebegnek
S rajtuk Páris a korona.
Ragyogóbbak, szebbek,
Mint a legforróbb látomások.
Volt-e hozzájuk közöm egykor
Vagy ezt mind mások
Ölelték és csodálták?

Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga.
Kérdés, kísértés és titok
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Súgja meg majd, hogy ki vagyok.

Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat
Az életemet,
A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat,
A megismertetőt.
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs
Senki sem él
És semmi sem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.
 

 

 



FeltöltőCsata Ernő
KiadóNyugat
Az idézet forrása1910. 16. szám

Tristețea învierii (Román)

Dintr-o ceață roșie, mare,
Soarele holba la mine,
Când așa mi-am zis:
Ridică-te și fii liber.
La Budapesta sau în alt loc.
Abia îmi amintesc ceva
Din lumea răposată,
Dar am înviat cu tristețe.

Rocile grotei s-au risipit,
Golgota fumega și am ieșit
Înviat, bâjbâind,
Din criptă-Zmeu, trecut afurisit,
Și ca unu fără sânge, anemic,
În căutare de noi apostoli,
Am pornit.

Furtună și păduri-Tatra, vuind,
Au fost ca Toma apostolilor,
Care prin fantele rănilor
Și-au băgat, muind, degetul,
Ceața umplând cerul
Și prin ceață,
Destrăbălat și uituc,
Am părăsit Trecutul.

Și am zis iar: eu nu știu
Cine sunt, am trăit, trăiesc?
Sunt numele cuiva
Sau urmașul numelui
Trist al unui mort?
Febra seara, poșta
Curierul,
Parcă de mult mi-ar aduce,
Așa îmi aduce.

Dar veni dimineața, de frig nălucea
Și eu n-am știut, de la
Miriștea
Căror amintiri veni?
Și rănile mi-am pipăit,
Mă dureau, ardeau teribil,

Dar, când le-am primit, dac-am primit?
Unde am hoinărit,
Am mai trăit?
De mine cine s-ar fi jelit,
Cine sunt și unde mă duc?

Rătăcind apoi: psalm slovac
A răsunat prin brădeturi.
Ce psalmi am știut eu
Mai drăguți
Odinioară? Doar, tac,
C-am uitat totul d-atunci.
 

Aud, din zări, cum vor s-ajungă
Aici alții.
Dar, unde-i Departe, Aproape,
Și unde-s printre ele Stații?
Parcă n-aș fi venit nicicând,
Doar sunt aproape:
Ochi, scrisori, telegrame,
Nu știu, de ce mă caută.

Și nu știu, de ce mă privesc
Fețe bizare?
Fața mea n-are scrisuri vechi,
Legenda mare
Despre vechile lupte s-a șters
De pe cap, fața mea străbună.
Seamăn tare,
Cu o prostuță
Dragoste, neîncepută.

Ca o blondă, un cedru jun, sfânt,
Se mândrește ziua miaza mare,
Uneori, în fața mea,
Și scrâșnind din dinți, liniștit
Mă-ndepărtez de el.
Îmi amintesc sau doar mă dor?
Dac-aș trăi, m-ar iubi,
Dac-aș fi. Mă gândesc:
Fiică mi-ar putea fi.

Și acolo mă uit mirând
La doamne, în păr cu flori,
Oh, cândva cuprins de fiori,
Eram nebun dupa fată.
După ea și perechi.
Străini, pe cine așteaptă?
Îmi vorbesc,
Cu ochii mă dezmiardă
Și simt, că în spatele meu
Stă un străin, altă persoană,
Lui i se adresează.

Ceva mă ține, ca pe un rob,
Ca pe lunatic pe acoperiș,
Îl privesc și eu cu tremuriș,
Ca pe unu în departare.
Și ce spun e așa rece.
Ca o furtună de cuvinte
Ce intră vuind în ghețar.
Undeva s-a oprit în nea,
Colo, pe un câmp înzăpezit,
Eul meu ros.

Pst!, acolo marea scâncește
Dureri vechi,
Cumplite și îndepărtate.
Dar această mare e brădet.

Da: mări, orașe,
Femei, doruri se ivesc
Și pe ele Parisul e coroană.
Mai lucitoare, admirabile,
Ca cele mai calde miraje.
Am avut de a face cu ele cândva,
Sau alții, astea toate,
Le-au îmbrățișat și admirat?

Oh, vai celui ce învie
Și nu-și simte propria viață,
Vorbele lui sunt de pupă
Și el e pupă la teatru de păpuși.
Întrebare, ispită și taină,
Aștept: ca cineva odată
Mă va chema
Și cu gură dulce, caldă
Îmi va șopti, cine sunt.

Aici e lac în sânul Tatrei,
Lucios, sălbatic, curat,
Caut în el veacurile,
Viața mea,
Caut apropierea proprie,
Timpul planând
Și oglinda, cea magică,
Cea iscoditoare.
Se oprește Viața
Și știu, că nu mai e nimic acum,
Nimeni nu trăiește
Și nimic nu e adevărat.
Un obraz depravat rânjește din lac
Și nu știu cine e?
Am înviat, vai, am înviat.

 

 



FeltöltőCsata Ernő
Az idézet forrásasaját

minimap