Ady Endre: A végtelen szerelme

Mindent akartunk s nem maradt

Faló csókjainkból egy falat,

Vágy, emlék, bánat, cél, okság,

Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,

Hős estén és hideg hajnalon.

Pállott harctér szegény testünk

S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt

Két gyáva, koldus csókmívelők

Mindegy, kik küldték, kik adták,

Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,

Mint a hajrás, kis szerelmesek.

Túl vánkoson, leplen, igen

Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be' búsak vagyunk, be' nagyok,

Csókokban élő csóktalanok

A Végtelent hogy' szeretjük:

Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

Ady Endre: 1877 – 1919

Alles wollten geblieben ist nichts

von der heissen küssen, nur ein Biss,

Sehnsucht, Ziel, Kummer und Klugheit,

Gedenken und ein Moment Sattheit.

Krümmten wir uns vertrauensvoll,

heissen Abend und kalten Morgen.

Wund volles Kriegsfeld unser Körper

und die Freude betrug uns öfter.

Auf die Knie jetzt vor dem Schicksal,

ihr miese feige Küssen Rinnsal,

Einerlei, wer gibt, und wer schickt,

eure Küsse taugten gar nichts.

Waren wir viel, oder wenig

wie die Kleinen, verliebt und kernig.

Über Kissen, Leinen tun es

weinend merkten: Es war nicht alles.

Wir sind trüb, ohne Gelüste,

küssend, lebende, ungeküsste.

Das Endlose lieben wir sehr:

Weinen, Küssen und jetzt, umso mehr.