Ady Endre: Az elsüllyedt utak

Hívott a titkok nagy mezője,

Kellette magát száz sima út

És én legényesen, dalolva

Csaptam mögöttem be a kaput.

Valamennyi út fölfelé tört,

Ragyogón és virágba veszőn

S én feledtem a csendes udvart,

Rohantam részegen a mezőn.

Rohantam dalosan s vakultan,

Befogtak új, csodás illatok

S száz út végén nem vettem észre,

Hogy már minden utam elhagyott.

Sehol, sehol a régi hajlék,

Ködbe és éjszakába borult

Rét, út, virág, illat és udvar,

Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.

Vad bozótok el-elbuktatnak,

Emlékek és borzalmak között

Taposom a vaksötét pusztát,

Sorsomat és a sűrű ködöt.

Vissza, a vén csöndes udvarba

Elsüllyedt azóta mind az út

S távolból hallom, ködben, éjben,

Hogy nyitogatnak egy vén kaput.

Der Flur der großen Geheimnisse

bat mir Hunderte von Wegen

und ich Jung gesellig, laut singend

schlug das Tor zu, ohne aufregen.

Alle Wege führten nach oben,

verschwanden in strahlenden Blumen

und ich vergaß den ruhigen Hof,

‘d rann betrunken in die Lagunen.

Ich rannte singend und erblindet,

wundervolle Düfte riechend, und

am Ende der Wege nicht bemerkt,

dass die Wege sind weg, unwissend.

Nirgends, nirgends ist das alte Heim,

es war von Nebel und Nacht bedeckt,

Wiese, Strasse, Blume, Duft und Hof,

Tor, Glaube, Stimmung, alles verdeckt.

In wilden Gebüschen stürze ich

zwischen Erinnerungen ‘d Schrecken,

ich trample in der blinden Wildnis

mein Schicksal und der dichte Nebel.

Zurück zum alten ruhigen Hof

die Wege sind seitdem gesunken

‘d ich höre aus der Ferne in Nacht

wie ein altes Tor auf ’d zu wuchten.