Ady Endre: Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

1906

Ci avviamo verso l'Autunno,
rincorrendoci squittendo, piangendo,
due sparvieri dalle ali stanche.
 
L'Estate ormai ha nuovi padroni,
sbattono le ali i giovani astori,
e combattono battaglie di baci.
 
Voliamo via dall'Estate, cacciati,
ci fermiamo nell'Autunno, da qualche parte,
con piume alzate, innamorati.
 
Sono le nostre ultime nozze:
ci scaviamo nella carne,
e cadiamo morti sul secco fogliame.