Ady Endre: Hunn, új legenda

Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről és messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Bennem a szándék sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.

A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

Îi trimit lui Hatvany Lajos cu drag și gratitudine, pentru că mă stimează, mă mustră și se teme pentru mine.

Sfaturi, profeție, îngrijorare?:
Gestul meu va trăi până ce moare,
Cei de azi sunt spectatori doar.

Viața vine și merge departe,
Fiind doar suma la mii, alte,
Râca ungară de hotar, continuă.

Viața lor, minune moderată,
În care anticul galopează,
Legendă hună, ce tiranic persistă.

Slabul, alte vieți să imite,
Traiul în grunzi înfipt să fie,
Trecut și viitor nu pot fi reguli.

Regele pe Destinul său e rege,
Și ce-mi pasă Goethe cum drege,
Sau Arany și Petőfi cum se-nalță.

Pentru mine herolzii sunt muți,
Și poemele rotunde, de culți,
Nici bâlciurile nu-s pentru mine.

Voința în mine e seculară,
Un dar divin, speranță maghiară,
Și sufletul: o sfidare domnească.

De plăcere, sinoduri am adunat,
În fruntea oștii am ordonat
Zgomotosul Dózsa, Jacques Bonhomme.

Campion-n multe, fără perfidie,
Bătăuș, suportând loviturile:
Așa stând, așteptând, sunt întreg și ungur.

Sunt deodată salvare, cătușe,
Crez de protest, veto cu misiune:
Sunt de toate, Ugocsa non coronat.

Cine am fost demult la colegiu,
Cu avânt spre cer, dar frecvent zglobiu,
Cu meritul: că și bătrân elev rămân.

Cu clop, manta, inimă-n vijelie,
Privesc, care rezistă mai bine
Ricoșeul de gheață, reproș, blestem.

Cu Moartea un pact bizar are,
Cel ce-și asumă milioane,
Nu m-a ademenit noul Vieții.

Grația n-am vrut-o cu fermitate,
N-am venit scamator, ci de Toate,
Toate au vrut, la Nimic am dreptul.

Am fost Domn, Poemul e doar slugă,
Așa e drept: să cădem împreună,
Dacă tomba Domnului slugă cere.