Ady Endre: Március 20

Ezeréves létünk ünnepélyén,

Az örömnek víg zaja között

Ismét eljött a gyásznap, amelyen

Kossuth apánk sírba költözött.

Akkor egy bús nemzet zokogása

Kísérte a legnagyobb magyart,

Ki nem halt meg, örökre fog élni,

Míg magyar szív dobogása tart.

Most örömzajt fojt el a gyász napja;

Nem zavarja azért ünnepünk.

Egy ezredév dicső ünnepélyét

Nem zavarja, ha mi könnyezünk.

Hisz ez a könny nem a bánat könnye,

Csak az emlék szent áldozata;

Nem keressük »holtak közt az élőt«,

Mert hisz él Ő; míg él e haza!

E szent napon nagy szelleme előtt

Leborul az ünneplő magyar,

Megcsókolja a szentelt sírhantot,

Amely testet, mulandót takar;

Könnyeiből új erőt merítve,

Megreszketve szólt kérő szava:

Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,

Legyen boldog e szegény haza!

Szilágy, 1896. március 22.

Am Feier des tausendjährigen seins

unter dem freudigen Toben,

der Trauertag ist gekommen, an dem

Vater Kossuth ins Grab gezogen.

Das Schluchzen der traurigen Nation,

den grössten Ungarn, hat begleitet,

wer ist nicht tot, er wird ewig leben,

bis der ungarische Herz ihn leitet.

Der Freudenlärm durch die Trauer gedämpft;

doch, der Feiertag wird nicht greinen.

Weil, ein ruhmreiches Fest des Jahrtausends

stört es nicht, wenn wir alle weinen.

Diese sind nicht, die Träne der Trauer,

nur ein Opfer der Erinnerung;

suchen nicht «Lebenden bei den Toten",

er lebt weiter, in Erinnerung!

Vor grossen Geist an dem heiligen Tag,

der feiernde Ungar beugt sich nieder,

und er gibt ein Kuss dem geweihten Grab,

wo die Körper des Toten liegen;

aus seinen Tränen neue Kraft schöpfend,

mit bittend zitternde Klang:

Segne die grosse Feier, dieses Volk

soll glücklich werden, das arme Land!

Szilágy, 22. März 1896