Ady Endre: Paul Verlaine álma

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, ó, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

Visez femeia, tainică, încă,
Caldă, fină, Nălucă mare, slăvită,
Nicicând altă și nicicând unică,
Care mă-nțelege, care să mă placă.

Ea mă-nțelege. Ei, doar ei,
Sufletul trist, opac, deja, nu e mister,
Prin cutele frunții mele palide
Curg șiroaie, lacrimile ei.

Brunetă, blondă, roșcată? Cine știe.
Numele? Îmi amintesc: adânc sună,
Ca, celor dragi, acolo jos, în cripte.

Privirea, ca la statuile mute,
Glasul venit de departe, sobru, trist, mat:
Ca susurul cuvintelor pierdute.