Ady Endre: Vén diák üdvözlete

Zilahra menjen ez a félig-síró,

Félig-vidor ének.

Vén, kóbor diák küldi könnyek között

Az ősi Schola fő-magisterének.

Az ősi Schola már meg is ifjodott

Gyönyörűn azóta.

Csak minket csókolt öregre az idő,

Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.

Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,

Én, régi diákod.

Én jó mesterem, jó görög tanítóm,

Ma is átok még az ős görög átok.

Homérosz s felhős görög tragédiák

Vágnak a szívembe.

Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,

Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.

Pedig Homérosz kék ege beborult.

Istenek és hősök

Hullnak azóta szivemből szüntelen,

Hogy az élettel küzdök, kergetőzök.

Anér, és andrósz a genitivusa,

Én jó, bölcs tanárom?

Beh elfeledtem görögül s férfiúl,

Már csak a sorsot, a végzetet várom.

Arcomon ma is áldott tekintetét

Szemeidnek érzem.

Mennyit biztattál és az élet-öröm

Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.

Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen

S hogy higgyük: akartad.

S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,

Erőt és hitet prédikált az ajkad.

Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,

Hogy poéta lettem.

Múltak az évek s én, verselő diák,

Öreg mesterem, hozzád-öregedtem.

Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,

Mint az élet tússza,

Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,

Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.

Volt egy rózsa-ágad:

Letépte a sors, a cudar és görög.

Ugye hinni kell a mithosz-világnak?

És úgy állok én, mint te: lombtalanul

S még emlékem sincsen.

Másokért élünk, mi mindig csak adunk:

Így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,

Vidám pince-katlan

Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést

Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

És mégis-mégis koszorús fejedet,

Ím, most sokan áldják.

És mégis-mégis, ha nem is örömest,

Szép megkísértni az élet talányát.

És mégis-mégis, magam is itt vagyok

Ünnep-kocsit tolni

S én jó mesterem, szeretném a kezed

Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

La Zalău să meargă acest cânt

Vesel, ba de jale.

Un fost elev trimite în lacrimi,

La magistrul școlii seculare.

Colegiul secular întinerit

D-atunci, e chipeș.

Doar pe noi ne-a albit timpul,

Distanță, luptă, idei, vin și vers.

Paris mă strigă, cât scriu acest vers,

Fostul tău elev.

Dragul magistru, proful de greacă,

Și azi e blestem încă, cel de grec.

Homer și tragediile grecești

Inima-mi calcă.

Tu vorbești și noi te ascultăm,

Doamne, zei, azi ar fi, parcă.

Dar cerul lui Homer s-a înnorat.

Zei si eroi

Cad neîncetat în inima mea,

Luptându-mă c-un trai de puhoi.

Aner, și andros la genitiv,

Al meu înțelept?

Uitând greaca și vorba de om,

Doar soarta și destinul aștept.

Obrazul, privirea ta cu slavă

Și azi o simte.

Cât m-ai îndemnat, dar bucuria

Nu vine, în nici un chip, la mine.
                                          
                                             
Frumos e traiul, ai spus veșnic,

Ai vrut: să credem.

Și cât se jucau zâmbete triste,

Forță și crez predicau buzele.

M-a miruit revista ta locală,

Poet am devenit.

După ani, eu, elevul cu vers,

Maestre, ca tine, am îmbătrânit.

Tu stai în față, când nu mai pot,

Ca ostatic ornat,

Cu capul înțelept, ce dacă vrei,

Sau nu vrei, va fi încununat.

Parada așa te prinde: stând prădat.

Roză ai avut:

Ți-a smuls soarta, lașă, greacă.

Așa-i, că mitul merită crezut?
                                          
                                       

Ș-așa stau eu, ca tine: prădat,

N-am nici suvenir.

Trăim pentru alții, mereu dând:

Așa a dispus asta Zeul-Destin.

Măcar: e verde în jur de Zalău,

Cotlon de pivnițe.

Un pic de bucurie ș-uitare

Va da ălora, cu sorți cumplite.

Totuși, capul tău cu lauri,

Iată, vor slăvi.

Totuși, chiar fără bucurie,

E bine pe enigmă a amăgi.

Și totuși, sunt aici, de împins

Fastuos căruța.

Bunul maestru, mâna ta aș dori,

Slăvind-blestemând, plângând a săruta.