Ambrozovics Dezső: Sorsunk

Szertebolygó árnyak vagyunk,

Mind, kik itt a földön élünk,

És a sorsnak vad szeszélye

Gúnyolódva játszik vélünk

Égi szikrát olt szívünkbe,

Melynek tüze perzsel, éget 

Úgy szeretnők átölelni

Az egész nagy Mindenséget!

Szárnyakat rak álmainkra,

Vágyainkat fölcsigázza.

Úgy, hogy szinte elsorvaszt az

Örök szomjúságnak láza!...

S majd ha egykor alkonytájban

Az utunkra visszanézünk,

És a sárga lomb közt járva

Azt kérdezzük, el mit értünk?

Akkor látjuk, hogy meddő volt

Minden álmunk, küszködésünk,

S csak a sorsunk vad szeszélye

Játszott gúnyolódva vélünk!

Wir sind Schatten des Planeten,

alle, der hier auf Erden lebt,

und das Schicksals wilde Laune

Verspottung ist, was er erstrebt.

Himmels Funken ins Herz gelegt,

wessen Feuer versengt und brennt,

ich möchte alles umarmen

das ganze Allheit und der Welt!

Flügel gibt unseren Träumen,

der Sehnsucht gibt neuen Auftrieb,

so, dass es dich fast verdurstet,

das Fieber des ewigen Urtriebs!

Und wen einmal in Dämmerung

einen Blick wirfst, auf dem Hinweg,

dann schreitest weiter durch das Laub

‘d fragst, bist du jetzt, über den Steg?

Dann siehst, dass es nichts genützt hat

alle Träume, alle Kämpfe,

‘d es ist nur die Schicksalslaune

spielte mit uns, seine Krämpfe!