Arany János: A lepke

Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll, virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltűnő bársony meze,
Csilló pora, fénylemeze;
Virágkorát most éli bár,
Oly színhagyott köntösbe' jár…

Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot;
Nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...

Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;
A napnak áldott fénye bánt;
De az anyaföld szintelen
Fakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond
Egemből már a földre vont;
De nem remény-magot vetek:
Azt nézem: hol pihenhetek?

A butterfly, green as a falling leaf
gone with the Fall-wind’s grief,
Will not soar up the sky, nor to a flower would fly,
But in the rubble would welter that butterfly.  
 
No velvet-coat or rainbow-coloured lamina,
Nor elegant stardust or enough stamina,
She’s in her prime-time of life, though,
And yet, her humble coat would not glow.
 
She has lived some lovely days, even four or five,
And did even taste the honey of love and survive,
But now she seeds a new life,
Unafraid of the feet’s stride.
 
Poor butterfly, what if I trod upon her?
She would but die as her family and whirr,
She is so exposed and shows such a trust
why would I be cruel or kill her or thrust?
 
May you live, you butterfly
If only for a few days, but fly!
Wild, cold and icy winds may come,
and then, frail and frozen, you’re gone.
 
Be grateful for I won’t tread on you,
For my modest glance is cast down on you,
Instead of bravely getting on my high horse,
I would no longer abuse of my own force.
 
Why should I look up high in the air?
The world is but fog up over there,
I cannot see the majestic albatross,
Only you down there and the humble moss.
 
Nor can I see the freedom of a nightingale,
Who, through the golden sunbeam, would endlessly sail,
My old and weary eyes look at pallid Mother Earth
And you tiny, ephemeral creature in the dirt.
 
That’s my fate and final curtain,
Without carrying any more burden.
Not any longer will I seed the grains of hope like you there under,
But be looking for a quiet place to rest in peace and, for good, slumber.