Családi kör (Magyar)
Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Mintha lába kelne valamennyi rögnek, Lomha földi békák szanaszét görögnek, Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek: A gazdasszony épen az imént fejé meg; Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, Pedig éhes borja nagyokat döf rajta. Ballag egy cica is - bogarászni restel - Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel, Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyűl a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak: Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag. Vasalót tüzesít: új ruhája készen, Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen. Körűl az apróság, vidám mese mellett, Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget, Héjából időnként tűzre tesznek sokat: Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol; Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol. Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra: E fiúból pap lesz, akárki meglássa! Legalább így szokta mondani az apjok, Noha a fiú nem imádságon kapkod: Jobban kedveli a verseket, nótákat, Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda; Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja; Kutat az apró nép, örülne, ha benne Madárlátta kenyér-darabocskát lelne. Rettenve sikolt fel, amelyik belényul: Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl! Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel; Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony, Illő, hogy urának ennivalót hozzon, Kiteszi középre a nagy asztalszéket, Arra tálalja fel az egyszerü étket. Maga evett ő már, a gyerek sem éhes, De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!" Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, - Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára: Valami szegény kér helyet éjszakára: Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen, Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!" Visszajő a lyánka, az utast behíván. Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván: "Isten áldja meg a kendtek ételét is, (Így végezi a szót), meg az emberét is."
Köszöni a gazda: "Része legyen benne: Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne." Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb - Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb. Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel, Szomjukat a korsó csillapítja vízzel; Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége, Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde; Megered lassanként s valamint a patak, Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad. Az idősb fiú is leteszi a könyvet, Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed; És mihelyt a koldus megáll a beszédben: "Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.
Elbeszéli vágyát hona szent földére, Hosszu terhes útját amíg hazaére. (2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet, Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed; És mihelyt a koldús megáll a beszédben: „Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.
"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja, Rátekint a vándor és tovább folytatja; Néma kegyelettel függenek a szaván Mind az egész háznép, de kivált a leány: Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják, Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját: Három éve múlik, hogy utána kérdez, Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van... a tűz sem világit, Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit; A gyermek is álmos, - egy már alszik épen, Félrebillent fejjel, az anyja ölében. Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol; Közbe-közbe csupán a macska dorombol. Majd a földre hintik a zizegő szalmát... S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
1851 Az idézet forrása | magyar-irodalom.elte.hu |
|
|
Cerc de familie (Román)
Seară, e seară: toți se culcă! Moțăie sumbru frunzișul de dudă, Zumzăie gâza , de zid se lovește, Pocnindu-se rău și se liniștește. Fiecare grunz parc-ar avea labe, Se vor împrăștia broaște trândave, Umblă liliacul lovind streașina, Pe turnul trunchiat zbiară bufnița.
În curte o vacă cu părul albui: Cum gazda a smuls-o adineauri; Rumegă în tihnă, e foarte calmă, Deși vițelul tare o înțeapă. Vine ș-un motan - la șoareci încet - Pășește tiptil cu corpul lunguieț, Se oprește, se uită: dar iute, Cu o săritură în pridvor ajunge.
Ușa e deschisă; lumina sobei, Se revarsă asupra nuielei. În față un câine stă pe pântece, Laba pe prag, pe ea capul așterne. Înăuntru gazda strecurând laptele, Îi dă copilului, care cere; Apoi cu ceilalți se îmbină, Așa cum stelele cu luna blajină.
Fata pune pe foc coarde de viță: Ea e cea mare, mândră steluță. Încinge fierul: e gata rochia, Dar necălcată,...mâine veselia. În jur cei mici, cu basme plăcute, Aleg ei mazăre, ori păsule, Din coji, alene, pun pe foc destule: Luminându-și fețele lor rotunde.
Fiul cel mic, cere pită ș-o roade; Jucând cu tăciune: desenând șarpe. Cel mare citește, nu se jenează: El popă va fi, oricine să vadă! Așa obișnuia tatăl, să spună, Dar băiatul n-are elan de rugă: Îi plac, versurile și cântecele, Așa ceva vrea și el să încerce.
Zornăind, pune jos stăpânul o sapă; Agață pe cui traista vărgată; Micuții caută, sperând, c-ar găsi Măcar pâine, văzută de păsări. Care și-a băgat mâna, țipă tare: Vai! parc-un drac...sau un iepure! Bucurie mare: nu vor să doarmă; Insistând să-i dea frunze de varză.
Stăpânul salută cu seară bună, Așezându-se, după trudă răsuflă, Fruntea ștergând, cu brațul de cămașă: Plin de riduri, de viață brăzdată. Cum la micuți aruncă o privire, Se mulează pe față ridurile; Să scape de griji, umple cu jar pipa; Îl dispune cu vorbe tandre, soția.
Nu întârzie mult, buna gospodină, Soțului masa să fie servită, La mijloc pregătește măsuța mare, Pe care așează simpla mâncare. Ea a mâncat, copilul nu dorește, Soțul îi spune: ,,Vino, muiere!'' E mai plăcut, cu toți la măncare, - O aripă, pulpă dă la fiecare.
Cine ciocăne? ,,Sára, uită-te: Un călător dorește sălaș, poate: De ce să nu-l primim, dacă n-are casă, Câți stau în ocnă răcoroasă!'' Se întoarce fata cu călătorul. Intră cu salut un schilod, veteranul: ,,Să vă dea Domnul și mâncare multă, (Așa termină), asa îi salută.''
Gazda spunând: ,,Să vină și el să guste: Pune-n blid, dragă, dacă nu ne ajunge.'' Apoi poftindu-l frumos la o supă - Acceptă el repede, deși se scuză. Supa gustoasă din blid, foamea, Apa din ulcior alină setea; Pe durata mesei nu se vorbește, La unguri asta e o deprindere.
Apoi, după ce s-a gătat de cină, Pribeagul și-a dat drumul la limbă; Pornind încet și apoi ca o gârlă, Când va ajunge departe se îngâmfă. (1)Zice de revoluția oribilă, Pieptul arzând și fața înroșită, Nu uită - înlăcrimați ochii - Pe cei pribegiți, emigranții.
Grăiește de dorul de sfânta țară, Pribegia sa lungă până acasă. (2)Și băiatul mare lasă cartea, Strâmbând curios, ciulind urechea; Și când drumețul se oprește în vorbă: ,,Mai povestiți'' - frumos îl imploră.
,,Nu-s povești, copile'' - tatăl îl mustră, Se uită drumețul și continuă: Îi sorb vorba cu mută pietate, Fata și cu aproapele, toate: Când n-o aud și n-o văd cei din casă, Aprinsă, de fratele...îl întreabă: Trei ani, de când speră să apară, Amână logodna, un an așteaptă.
Seară, e seară...focul n-ar sclipi, Genele de cenușă încep a clipi; Copilul e moțăit, - unul doarme, Cu cap aplecat, la mama în poale. Rar mai grăind drumețul, cu gând mare; Întretimp, numai pisica toarce. Paiul foșnind, pe jos se va așterne... Ș-un greier, imperiul va începe.
|