Dante (Magyar)
Állottam vizének mélységei felett, Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék; Alig mozzantá meg a rózsalevelet, Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék. Acéltiszta tükre visszaverte híven A külső világot - engem is: az embert; De örvényeibe nem hatott le a szem, Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert.
Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen Éggel, amely benne tükrödzik alattam! Egy csak a fönségben és a terjedetben És mivel mindenik oly megfoghatatlan. Az ember... a költő (mily bitang ez a név!) Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti És, mintha lábait szentegyházba tenné, Imádva borul le, mert az Istent sejti. -
E mélység fölött az értelem mér-ónja, Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben: De a lélek érzi, hogy az örvény vonja, S a gondolat elvész csodás sejtelemben. Nem-ismert világnak érezi nyomását, Rettegő örömnek elragadja kéje, A leviathánnak hallja hánykodását... Az Ur lelke terült a víznek föléje.
Lehet-é e szellem az istenség része? Hiszen az istenség egy és oszthatatlan; Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze A szellemvilágot, teljes öntudatban? Évezred hanyatlik, évezred kel újra, Míg egy földi álom e világba téved, Hogy a hitlen ember imádni tanulja A köd oszlopában rejlő Istenséget. |
|