Aranyi László: Noir (Noir Olasz nyelven)

                Görcsös, erőltetett, kapkodó… Akár valami áporodott
                                          penész- és
húgyszagú kapualjban…
 
Vicsorít, nyerít, vonyít. A fej formáját vesztő nyúlvány,
 
       egérszürke, csöpögő lé az erszcsatornából: könny és takony.
Végül olyan, aki feszítő hólyagtartalmától szabadul meg
              az út menti rekettyésben.
Az eggyé válás szégyellni való? A Vén Kaporszakállúnak nem tetsző? Vagy fél,
       hogy valamelyik rejtett lyukon át bámul
 
       felbőszült „ura”?
A nimfák helyén tramplik. S a naiászok
            a visszafordíthatatlanul szennyeződött vizek boldogtalan,
 
                     kóborló lelkei.
       A könyörtelen érdekérvenyesítő szándék: rabszolgaság.
Aki küzd, folyamatosan távolodik
                            a céltól. Már az elején veszít. S győztes sincs.
Lócsontvázakon üget Übü apó, Übü anyó, a Kaszás
                                                     és a kasszás…
 
 

                         Spasmodico, forzato, affrettato. Come in
                                                     un androne stantio,
che sa di muffa e di piscio…
Sghignazza, ringhia, ulula. La testa è l’estensione perdente
forma,
dalla grondaia gocciolante succo grigio topo: lacrime e muco.
Infine è, come liberarsi dal contenuto della vescica stringente,       
nella fratta della ginestrella,
                          sul ciglio della strada.
Unirsi in un atto è da vergognarsi? O non gradito al Vecchio Caprone dalla barba rada e incolta? O teme,
            che il suo “signore” infuriato sbircia attraverso
                                  
                                  qualche pertugio nascosto?
Al posto delle ninfee megere. E le Naiadi
                    son erranti anime infelici delle acque
 
                                 irreversibilmente inquinate.
Intenzione implacabile della convalida degli interessi:
schiavitù.
Colui, che lotta, continua ad allontanarsi
               dall’obiettivo. Perde sin dall’inizio.
                                         E non c’è neppure un vincitore.
Sugli scheletri dei cavalli trottano Padre Ubu, Madre Ubu,
                                    il tristo Mietitore e il cassiere…