Lift, tizedik emelet, egymásra dobált csomagok.
Mikor visszajössz a nyaralásból, a nyitott ajtók között
rendetlenséget kell csinálnod, hogy egészen ne légy
egyedül. Hans, Hermine, Rudi, Paul, Margaret:
ők a testvéreim. Valamikor itt lakott velem a húgom is,
de elköltözött.
„Gazdagság és ízlés a zenei élet
gyújtópontjává tette a Wittgenstein-házat”,
erre még jól emlékszem. Szeretkezésen, tűnődésen
kívül személyem személytelen, a filozófiához
semmi közöm sincs természetesen. „Hadd legyek olyan,
amilyennek szeretnék látszani”, nyilatkozta Madonna
a Mindhalálig szőke című filmben. És ha rám kerül a sor,
én is schlagfertig leszek, zokogni és ordítani
a szülőszobában, átváltozásom közben is személyesen.
Láttalak a trónörökösök városában
1914 elején. Még ártatlan megfigyelő voltam.
Szél és tavasz lobogott mindegyik utcában,
húgommal a felismerés jelei nélkül fordultunk utánad.
Az átváltozások kórházaiban összecserélődnek
anyák és gyerekek. De minden véletlen
biológiailag szükséges, ezért az a fontosabb,
amit már megérthetek, mert megtörtént velem.
Az első huszonhat év, amit hosszú betegségben
Töltöttem: neurózis, fáradtság, hamisan összeszőtt
Tények, hogy elhiggyem, hogy élek, eléggé élek
Ahhoz, hogy éjszakánként elaludjak a többiekkel.
A háború előtt még játszottam.
De ma már a fehér és fekete billentyűk sorát,
az emberi világban összetört hangokat
ujjaimmal nem érem át.
Ülök előttük és közöttük.
És ez új összefüggéseket teremt.