Bátai Tibor: Mégis: te [diákszerelem]

Addig nem engedted, hogy közelebb jöjjek:
egy karnyújtás mindig elválasztott tőled. 
Az a nyári este. A ránk borult égbolt. 
Az elérhetetlen akkor, ott, enyém volt. 
A hajad illata. Fény a pupilládon. 
Hitetlenkedésem. Beleborzongásom. 
Én rontottam el, és te voltál, ki hagytad. 
Karnyújtáson belül tűnhettem pimasznak — 
mert határtalanul bizonytalan voltam, 
tudni akartam, a határ nálad hol van. 
Ott volt, hol gondoltam, de azt nem sejtettem,
hogy átlépnem rajta jóvátehetetlen
– bűnnél is több – hiba. Így kerültem újra,
immár véglegesen karnyújtáson túlra.
Esdeklés hiába. Majd árulás, ármány,
hogy egy szatellit a bolygóról leválván
önmaga pályáján keringhessen végre.
S mégis: te löktél a csillagközi térbe.