B. Tomos Hajnal: Rímtelen szinbiózis

Nem kell már semmire

spórolni, senkit sehova

küldeni: a szükséges

épp elég.

Mindent

összegyűjöttünk  és

adtunk is tovább két

kézzel, nem lett több,

sem kevesebb a

bejáratott szimbiózis.

Egymást sem tanuljuk

többé, ha víz csobog,

vagy lépted alatt

reccsen a padló, már

értem, hogy értesz.

Egy mély szusszanás

hajnalban a langyos

párnán,  mintha

álmodat álmodnám,

sebemre szorítod ajkad.

Beírt füzetből lapot,

gyümölcsnek magját

kitéped, de halni nem

elég, hogy belőlem

kiléphess.

Non è più necessario

a risparmiare per alcunché,

mandare qualcuno da qualche parte:

quel ch’è necessario è sufficiente.

Abbiamo accumulato

e dispensato a piene mani,

non è diventato né più, né meno

la simbiosi collaudata.

Non ci saggiamo più a vicenda,

se gorgoglia l’acqua, o sotto

i tuoi passi crepita il pavimento,

capisco già, che mi capisci.

Un respiro profondo all’alba

sul tiepido cuscino,

come se sognassi il tuo sogno,

premi le tue labbra sulla mia ferita.

Dal quaderno un foglio riempito,

dalla frutta estirpi il seme,

ma per uscir’ da me,

morire non è sufficiente.