B. Tomos Hajnal: Szigorított karácsony

(a nyolcvanas évekre emlékezve)

A városban ráérősen havazott,
mintha öreg kéz szitálna lisztet
az ünnepi kalácshoz.

Úgy gondoltam, majd csak eltelik
valahogy ez az est is,
mint ahogy az összes többi
abban a szűkös évben
és csak ültem egyedül a sötétben

Tűzifát nem utaltak ki
még porcióra se,
így csak a villamos kandallót
kapcsoltam be:
barackszín-fény áradt
szét az egy szoba-konyhában .

Nem vártalak. Nem is gondoltam rád,
csak feltűnt hirtelen
fehér fogú képed az ablakkeretben.

Olyan voltál ott,
a kitárt ajtóban,
mint nagydarab angyal,
talpig szikrázó hóban,
hátadon kis fenyőfa-szárnyakkal.

Rumos csokoládét hoztál
és két narancsot,
én kitöltöttem valami maradék,
kétszer félpohárnyi vermutot.

Törökülésben kuporogtunk a kandalló előtt,
két marokra fogva poharunk’,
(talán az italt melengettük)
és mosolyogtunk boldogan,
minden józan ok nélkül.

Egyszer felálltál
s arannyal befújt,
műanyag mécsest akasztottál
az üres fa csúcsára.
Meggyújtottad és azt mondtad :
(a helyzethez mérten elég gügyén )
„legyen kicsit melegebb
ezen az estén.”

A városban ráérősen havazott,
mintha öreg kéz szitálna lisztet
az ünnepi kalácshoz
és hallszott, amint a gyerekek
minden kapun bezörgetnek.

(in ricordo degli anni ottanta)
 
Nella città nevicava fiaccamente,
come se una mano vecchia stesse setacciando la farina
per il dolce festivo.
 
Pensavo, che in qualche modo sarebbe
passata anche questa sera,
come son passate tante altre
in quell’anno scarso,
mentre stavo seduta sola nel buio.
 
Legno per ardere non avevano assegnato,
neppure un tanto a testa,
così ho acceso solo
la stufa elettrica:
spandeva una luce color albicocca
nell’appartamento d’una stanza e cucina.
 
Non t’aspettavo. Non t’avevo neppure pensato,
la tua immagine con i denti bianchi
apparve nella cornice della finestra all’improvviso.
 
Sei comparso
nella porta spalancata,
come un grande angelo
nella neve scintillante da capo a piedi,
sulle spalle con delle piccole ali di pino.
 
Avevi portato della cioccolata al rum,
e due arance,
ed io dal rimasuglio di vermut
avevo versato due mezzi bicchieri.
 
Stavamo seduti a gambe incrociate davanti la stufa,
tenendo il bicchiere tra due mani,
(forse riscaldavamo la bevanda)
E sorridevamo felicemente,
senza una buona ragione.
 
Poi di scatto ti sei alzato
e in cima all’albero vuoto
avevi appeso una candela di plastica
placcata d’oro.
L’avevi acceso e dicesti:
(considerando la situazione, in modo piuttosto goffo)
“che questa stasera faccia
un pochino più caldo.”
 
Nella città nevicava fiaccamente,
come se una mano vecchia stesse setacciando la farina
per il dolce festivo,
e si sentiva come i ragazzi
bussavano ad ogni portone.