Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Babits Mihály: Kalif čápem (A gólyakalifa Cseh nyelven)

Babits Mihály portréja

Vissza a fordító lapjára

A gólyakalifa (Magyar)


És tizenhat esztendős koromban…
Hatodikat végeztem, épp majálisunk volt. Korán keltem, szaladtam nézni, szép idő van-e. Csodálatosan emlékszem erre a reggelre. Leírom – leírom az egész napot –, hogy lássa az olvasó, miből – milyen életből ébredtem a rémre. Aranyos nap volt, lombos, friss világ a nagy veranda kockás üvegfalain át. Ezüst szikrák, halványfriss tűujjak a fenyőn, gomolyodó hólabdavirágok. Minden virágra emlékezem. Hogyan pompázott az orgona! Volt aztán egy bokor, amit mi gyerekek csak bogyónak híttunk, mert fehér hólyagos bogyói voltak, a sarkunkkal pattintottuk szét mindig a földön. Ez apró fürtös, rózsaszínű virágokat hajtott, és keresztül-kasul belepték a méhek, és az egész bokor zengett, mint egy templomi orgona.
Nyitva volt néhány üvegtábla, és én hallottam mindent. A méheket, a darazsakat, amint felcsaptak a bogyóbokorból, hirtelen, mint a csomóból kibomlott húr vége, és merész, zengő ívben kikanyarodtak a vasrács fölött az utcára, odacsalta az akácvirág mézes illata. Halltottam a madarakat is, csipogást és csacsogást ezerfélét, minden hangos volt és eleven. A rigók voltak ám jókedvűek! Fel-felkurjantak és visítottak, mint a legények a csárdában, és én, gyerek, meg nem álltam, közibük kiáltottam magam is:
– Huncut a bíró! Huncut a bíró!
Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj. A napsugár ingó foltjai szerteszét a sűrű lomb között, mint a nevetés apró gödrei az arcom. Én meg nevettem a boldogságtól, hogy a majálisra ilyen szép idő van. Egy szép szürke galamb ült a nyitott ablakra, és én odalopóztam megfogni. De elröpült, leszállt az udvarra, és nyakát ingatva kimérten lépkedett a földön.
Ekkor bejött Mariska, hozta a reggelit. A frissen pörkölt kávé ingerlő illata beáradt. Mariska menyecskésen hátrakötött keszkenővel jött, mosolygott nagyon.
– Elkésik az ifiúr. Még fel sincs öltözve.
Szaladtam vissza, az új ruhát keresni se kellett, már kikészítve várt.
Milyen jó, ha az embernek külön szobája van! Milyen pompás a hideg víz így reggel, hirtelen! Mily nagyszerű a tiszta fehérnemű hűvös érintése! Mégis jó, hogy így gondoskodnak az emberről! Vajon lesz-e bögretörés a majálison?
Hirtelen nyílt az ajtó, benézett az édesanyám, és én, az ágyamon ülve, amint éppen friss inget akartam felvenni, éreztem, hogy olyanféle mozdulatot teszek, mint a meglepett őzike. Oly szép, fiatal, elegáns asszony volt az anyám, hogy én szégyelltem előtte öltözködni. A cseléd előtt pedig nem szégyelltem. De amikor megláttam azt a szép, nemes arcot, amelyhez, mondják, egészen hasonlít az enyém, azt az előkelő termetet drágaszép pongyolában; úgy huzakodtam a paplan alá, mint a csiga a házába.
Lehajlott, meg akarta csókolni a homlokomat, amire én ijedten iparkodtam ráhúzni a takarót.
– Látott már az ember ilyen gyereket? Szégyelli magát az édesanyja előtt.
Amint kiment, gyorsan szedtem a ruhákat, felpattantottam az ajtót, gőzölgött a kávé, a fehér abrosz mögött állt a nenne, és kiosztotta a tejszínt.
Minden emberi lény között talán őt szerettem legjobban. Édesapámnak az idősebb nővére volt; nem ment soha férjhez, és ott lakott nálunk. Nekem úgy tűnt fel mindig, mintha ezüstből volna. Kis fején a haja csalódásig ezüst; az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigránmunka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya a lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon híttuk, a nenne szó, ellenállhatatlan, halk, ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja; fiatal volt és finom és bájos; ezüstösen született talán, mint valami tündér; nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött.
Már a kertben sétáltak a lányok, a húgom, a tízéves Böske és a másik, a vendég Böske, az unokatestvérem, egy tizenhét éves vidám, csinos lányka. Az apám, az még aludt; de megígérte, hogy majd ő is kijön a majálisra, és a tanárok is számítottak rá, a városnak egyik fő előkelőségére. Nekem, szüleim büszkeségének, szépnek kellett lennem és tisztának, és édesanyám a lépcsőn még egyszer műértő szemlét tartott a toalettemen, és ott állt mögöttem Mariska a ruhakefével, és ott állt az öreg Vivi dada, akiről még fogok majd beszélni. A nenne így szólt:
– Lányok, vágjatok egy szál rózsát, és tűzzétek ki az Elemér gomblyukába, hogy szép legyen.
Böske, a nagy Böske, tűzte a gomblyukamba a rózsát, és én egész közel állva néztem, mily szép az arca, aztán köszönetül egy tánclépéssel ügyesen előreágaskodva, hirtelen arcon csókoltam: tetszett ez neki, de azért mindig méltatlankodva igazította utána a haját. Én nevettem, egészséges, gyermeki huncutsággal.
Ilyen volt ez a méhzümmögéses, napsütéses reggel. Cézár is rám ugrált, a kedves kiskutya, alig védelmezhettem a szép ruhámat. Mindenki a kapuig kísért, és utánam néztek, és én büszkén, tisztán, rózsásan mentem a majálisra.
Így emlékszem mindenre: így tudnám leírni az egész napot. A gyülekezést az iskolaudvarban, azt az ígéretes, terhes zsongást, mely mint a színházi zsongás az előadás előtt, mint az új könyvek friss nyomtatásszaga, ingerelte lelkem. A pajtásaimat, akik feszesek és furcsák voltak, kimosdatva és új ruhában, mintha meghámozták és becsomagolták volna őket, látszott rajtuk, hogy egy napra kimennek az iskolából az emberek közé; mint a fókák, mikor kijönnek a vízből. A tanárokat: Köbgyök Miskát, aki véres tekintélyének egész reggeli súlyával ácsorgott közöttünk. Krug Ernő tanár urat, aki a majálist rendezte: ez élethiúsága, évi fő eseménye életének: az év egyik felében készült rá, másikon át dicsőségében sütkérezett. A lobogót, melyet édesanyám ajándékozott az intézetnek: ő volt a zászlóanya. Az indulást: de jó az: indulni! Menni a mezőkön! Az Isten napja éget, hónunk alját izzadság hűsíti, a cigány szól, holnap szünet; ki gondol a latinleckére? Megyünk.
– Nagyszerű erdő ez! – kiáltott Révi Pista, aki még Verne-könyveket olvasott, és mindig polipokról meg búvárharangokról beszélt. – Ilyenekben lesnek a cowboyok.
Leírnám az egész majálist, a játékokat: volt ám bögretörés! És kötélhúzás! És zsákfutás! Hogy ügyetlenkedett a Krausz! És aztán fél óráig iparkodott az ügyetlenségét helyredisputálni. Sőt Kákay Náci tanár úr, akinek pedagógiai elve volt „a gyermekek játékaiba vegyülni”, maga is szétütött egy köcsögöt. És ügyes voltam mindenben és boldog, egy nagy boldogság apró részese: odaadó lelkem szinte beleveszett a játszó zsivajba. Gyermeken gyakran megesik, hogy nem érzi magát. Néha, pajtásaim közt ülve a padban, eltűnődtem: miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz? – De most, nem gondolva semmit, boldogan olvadt lelkem a sokaság lelkébe.
Boldog, boldog nap volt. És ezen a napon kellett megtudnom mindent!


KiadóOsiris Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaBabits Mihály: A gólyakalifa. Osiris Diákkönyvtár

Kalif čápem (Cseh)

Když mi bylo šestnáct…
Končil jsem sextu, měli jsme zrovna majáles. Vzbudil jsem se brzy a hned jsem se běžel podívat, jestli je hezky. Na to ráno si vzpomínám obdivuhodně jasně. Popíšu, popíšu celý ten den, aby čtenář viděl, z čeho, z jakého života jsem procitl do oné hrůzy. Byl zlatistý den, košatý, svěží svět za skleněnými čtverci velké verandy. Stříbřité jiskry, něžně zelené mladé jehličky na jedlích, boubelaté míčky na keřích kaliny. Jasně se pamatuji na všechny květy. A jak se skvěl šeřík! A pak tu byl keř, kterému jsme my děti říkaly jednoduše bobule, protože měl bobulky jako pryskýře, které pukaly, když jsme je podpatky rozšlapávaly. Tenhle keř měl růžové květy soustředěné v drobných hroznech, byl křížem krážem protkán včelím bzukotem a zněl jako chrámové varhany.
Několik okenních tabulek bylo otevřeno a já jsem slyšel všechno. Včely, vosy, jak náhle vzlétly z bobulového keře, naráz jako uvolněná pružina, a odvážným zvučícím obloukem se vznesly nad mřížovím plotu na ulici, kam je přilákala medová vůně akátu. Slyšel jsem i ptáky, všechno to jejich švitoření a štěbetáni, bylo to hlučné a plné života. A nejveselejší byli kosové. Vykřikovali a hvízdali jako chasníci v hospodě a já, dítě, jsem se nezdržel a taky jsem se k ním přidal:
“Kolik je hodin? Kolik je hodin?“
Všechen ten zelený svět bylo samé veselí. Štěbetání, pískání a perlivý smích. Houpavé skvrny slunečních paprsků v hustém listoví jako drobounké důlky smíchu na tváři. A já jsem se smál štěstím, že máme na majáles tak krásné počasí. V otevřeném okně se usadil pěkný popelavý holub a já jsem se k němu přikradl, abych ho chytil: Ale uletěl mi, snesl se na dvůr, pohupoval hlavou a odměřeně si vykračoval.
V tu chvíli vešla Mariška, přinášela snídani. Dráždivá vůně čerstvě pražené kávy se linula pokojem. Mariška měla šátek koketně uvázaný a vesele se usmívala.
“Přijdete pozdě, mladý pane, ještě jste se ani neoblékl.“
Odběhl jsem do svého pokoje, nové šaty jsem ani nemusel hledat, už mě očekávaly připravené.
Jak je to dobré, když má člověk svůj pokoj! Jak skvělá je studená voda hned tak po ránu! Jak báječný je chladný dotek čistého prádla! Je to přece jen příjemné, že je o člověka tak postaráno! Jestlipak se budou na majálesu rozbíjet hrnky?
Náhle se otevřely dveře a nakoukla maminka. Já jsem seděl na posteli, zrovna jsem chtěl vklouznout do čisťounké košile, a najednou jsem pocítil, že se chovám jako vyplašená srnka. Moje matka byla tak krásná, mladá elegantní paní, že jsem se styděl před ní oblékat. A před služkou jsem se nestyděl. Ale když jsem uviděl tu krásnou, ušlechtilou tvář, které prý se velice podobám, když jsem uviděl tu vznešenou postavu v drahém a pěkném županu, schoval jsem se pod přikrývku jako šnek do domečku.
Sklonila se, chtěla mě políbit na čelo, jenže já jsem se hbitě snažil zmizet pod přikrývkou.
“To je mi ale dítě, stydí se před vlastní matkou, kdo to jakživ viděl?“
Když odešla, rychle jsem se oblékl, otevřel jsem dveře, z kávy stoupala horká vůně, za bílým ubrusem stála nenna a nalévala do šálků smetanu.
Snad ze všech lidských bytostí jsem ji měl nejraději. Byla to starší sestra mého otce, nikdy se neprovdala a bydlela u nás. Mně se vždycky zdálo; že je ze stříbra. Vlasy na útlé hlavě měla jako ryzí stříbro. Její tvář byla jemná, pleť něžně bílá, úsměv diskrétně třpytivý, celá byla jako stříbrná filigránská práce. A lesk jejího úsměvu byl lesk stříbra a nikdy jsem neslyšel jasnější stříbřité zvoněni, než měl její hlas. Ale nejstříbřitější byla její duše a její hlas byl té duše odezvou a její úsměv byl svitem její duše. Mně to vždycky připadalo, jako by i slovo nenna, jak jsme jí doma říkali, vyvolávalo představy tichounkých stříbrných lesků a zvuků, sotva jsem na ni pomyslel. Ani se mi nechtělo věřit, že stříbřitost jejích vlasů je způsobena věkem; byla mladá a jemná a půvabná, snad se stříbřitá už narodila, jako pohádková víla. Ani jsem si vily jinak nepředstavoval, než jaká byla ona, jak tam tak stála nad čistým ubrusem, čerstvou šlehačkou a stříbrnými lžičkami, třpytícími se v ranním slunci.
Děvčata se už procházela na zahradě, má sestřička, desetiletá Boženka, a Božka, naše sestřenice, která byla u nás na návštěvě, veselá a pohledná sedmnáctiletá dívka. Otec ještě spal, ale slíbil, že za námi na majáles taky přijde, a profesoři s ním rovněž počítali jako s jednou z nejvýznačnějších osobností našeho města. Já, pýcha rodičů, jsem musel být pěkný a čistý a maminka si ještě na schodech odborným okem prohlédla mou toaletu a Mariška za mnou stála s kartáčem a taky tam byla stará chůva Vivi, o které se ještě zmíním. Tu promluvila nenna:
“Děvčata, ustříhněte na zahradě růži a dejte ji Elemérovi do knoflíkové dírky, aby byl hezký.“
Růži mi dala do knoflíkové dírky Božka, velká Božka, a já jsem se docela zblízka díval, jak má pěknou tvář, a místo poděkování jsem se k ní tanečním krokem nachýlil a políbil ji na líčko. To se jí líbilo, ale tvářila se, jako by se zlobila, a rychle si upravila účes. Já jsem se smál se zdravým dětským šibalstvím.
Takové bylo to jitro, prosycené včelím bzukotem a slunečním jasem. César na mě taky dorážel, ten milý pejsek, sotva jsem před ním stačil uchránit své krásné šaty: Všichni mě vyprovodili k vrátkům a dívali se za mnou a já jsem hrdý, čistý, s růžovou náladou šel na majáles.
Tak si na všechno vzpomínám, tak bych mohl popsat celý ten den. Shromažďování na školním dvoře, to slibné a důležité hemžení, jež jako divadelní šum před představením, jako vůně čerstvého tisku v nových knihách vzrušovaly mou duši. Spolužáky, kteří byli upjatí a divní, vymydlení a v nových oblecích, jako by je někdo oloupal a zabalil. Bylo na nich vidět, že teď na den opustí školu a půjdou mezi lidi. Jako tuleni, když vylezou z vody. A taky profesory: Mišku Tangense, který mezi námi postával s veškerou ranní vahou své krvelačné autority. Pana profesora Ernö Kruga, který majáles pořádal; byla to jeho životní ješitnost, nejdůležitější událost v jeho životě za celý rok. Půl roku se na majáles chystal a půl roku se slunil v jeho slávě. A prapor, který darovala ústavu moje maminka. A jak je to krásné, když konečně nastane odchod! A ta procházka po lukách! Slunce pálí, podpaždí nám zchlazují krůpěje potu, cikán hraje, zítra máme volno, kdo by myslel na úkol z latiny! Jdeme.
“Tohle je skvělý les!“ zvolal Pišta Révi, který ještě četl verneovky a vždycky mluvil o chobotnicích a potápěčských zvonech. “V takových lesích číhají kovbojové.“
Popsal bych celý majáles, i všechny hry. To se ví, že se rozbíjely hrnky! A bylo přetahováni a závody v pytlích. Jak byl ten Krausz zase nemotorný! A pak se půl hodiny pokoušel všelijakými řečičkami napravit svou nešikovnost. I pan profesor Kákay, jehož zásadou bylo “zúčastňovat se dětských her“, rozbil jeden džbánek. Já jsem si ve všem počínal obratně a byl jsem šťastný, byl jsem malý účastník velkého štěstí. Má oddaná duše se přímo ztrácela v hravém hemženi. Dítěti se často stává, že se necítí. Občas, když jsem tak seděl v lavici mezi spolužáky, zamýšlel jsem se nad tím, proč jsem právě já mezi mnohými já. Jaké tajemství poutá všechen můj zájem, všechen můj cit právě k tomuto obratnému tělu? Proč ně k tělu mého souseda? Ale nyní jsem nemyslel na nic a má duše se šťastně rozplývala v duši veškerenstva.
Byl to šťastný, šťastný den. A toho dne jsem se měl dovědět všechno!



KiadóOdeon, Praha, 1972
Az idézet forrása26-31

minimap