Babits Mihály: Jónás könyve 4.

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szivben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tüz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: »Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, mig láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,«
igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék,
és mondta: »Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gunyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!

Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordit rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom hogysem élnem.«

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve,
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére,
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.

egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.

Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat sem ernyőt.

S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá széditette, ugyhogy immár
ugy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: »Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.«

S monda az Ur Jónásnak: »Lásd, valóban
méltán busulsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hüs árnya fejedről elapadt?«

S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
»Méltán haragszom azért, migcsak élek!«

És monda akkor az Isten: »Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
az én szájamban ugyanazt jelenti.«

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyult el a homokban.

Poiché il Signore vide, che le parole di Giona,
talvolta in qualche cuore germogliano ancora,
come il buon seme caduto sul terreno sativo,
e tremula come fuoco segretamente acceso.
E pensò: “Io posso aspettare, ho del tempo.
Davanti a me i miei servi, i secoli, soffiano
la mia scintilla, per far sì, che diventi fuoco;
sebbene Giona, lo stolto, non vedrà più questo.
Giona se ne andrà, ma al posto suo verrà un altro,”
così pensò il Signore, ma Giona non sapeva questo,

e per questo s’adirò oltremodo e disse:
“Quando venni qui fuori, da allora, giorno
dopo giorno, sempre di più persone vennero
dalla città per chiedermi, un po’ beffardo,
con timore o col rammarico, quanti giorni ne
mancassero ancora? Ed io lo dissi, esattamente,
numero per numero! E ora mi lasci disonorato!
Avevo mentito io, e aveva mentito il calendario.
E aveva mentito Dio! É questo che volevi?
Avevi turbato la buona volontà dei penitenti.
Avrei potuto saperlo! Avrei dovuto saperlo!
Fuggire a Tarsis, sulla nave, per questo che volevo…
Perché tu sei colui che trasforma il male
in bene, d’ogni malvagità il trasformatore...
Perciò, riprenditi la mia anima, perché
per me sarebbe meglio morire che vivere.”

Or’ è buon a sapersi, che uscito fu Giona
dalla città, si sedette di fronte, in faccia
alla città, verso il levar del sole, all’ombra,
perché i viticci d’una zucca, dalla fronda
larga, arrampicati su un albero dalla
calura essiccata, tenevano una tale ombra,
ombrello sulla sua testa affranta, che da sotto
poté sbirciare verso Ninive, sotto il velame
della nebbia delle grandi luci intrecciata.
E Giona era molto contento per la zucca.

Poi, un mattino, verso l’aurora, il grande
Padreterno si procurò un piccolo verme,
con intento di far’ rosicchiare la radice
della zucca, e fece in modo, che si declinino
i viticci, s’arricciassero le sue foglie arsicce
e che s’accasciasse tutta la zucca avvizzente.

E appassitasi sino la cima, divenne cosi magro, :
che non offrì più ne ombra, e nemmeno ombrello.

E allora Dio si procurò un gran caldo,
dall’oriente proveniente vento secco,
ma capitò che la grande calura del sole
ustionò la testa di Giona, e avendolo
stordito lo rese eccessivamente fiacco,
tanto ché ormai si sentii, come se intorno
a sé stesso stesse ondeggiando tutto,.
come se fosse nuovamente sulla nave;
con lo stomaco in subbuglio, la sete che
lo bruciava in modo lacerante, gemette
così: “Riprenditi la mia anima, ti prego, per
me sarebbe meglio morire che vivere.”

E disse il Signore a Giona: “Credi d’aver ragione
ad d’esser triste per la zucca grassa dalla fronda
larga, e accecato dalla rabbia mi dai la colpa
perché l’ombra fresca svani dalla testa tua?”

E rispose Giona, buttando fuori tutta la sua rabbia:
“Ho ragione ad esser adirato, finché sarò in vita!”

E disse allora il Signore: “Tu provi pena
per la zucca, ch’è spuntata in una notte sola,
ma la notte appresso s’era già appassita;
per cui la tua mano non aveva faticato;
che tu non avevi curato ne cresciuto,
e sotto la sua ombra oziavi soltanto.

Ed io non dovrei aver pietà di Ninive,
che nel arco dei secoli è stata innalzata?
le cui torri rivaleggiano ergendosi in alto?
la quale come un vittorioso campo
di battaglia s’estende nel deserto, le sue vie
mi s’aprono davanti come un libro di fiabe
scritto dalla storia? Non dovrei avere pietà
della sommità di Ninive, che come scala
s’erge al futuro? La città, che attraverso
secoli arse come una torcia, dove vissero
generazioni presso la sua luce, e non lo
abbattettero neppure i venti impetuosi del deserto?
In cui vissero centinaia di migliaia di persone
costruendo il proprio nido pazientemente:
neppure lui sapeva, e chi separerà quel, che
aveva costruito la destra e che cosa la sinistra?

Abbi fiducia in me, li separerò io,
la parola è tua, l’arma è la mia.
Tu Giona predica pure, io continuo il lavoro.
Ninive non vivrà eternamente. Nemmeno
la zucca e neppure Giona. Arriverà ancor’
il momento, nuovi Ninive nasceranno,
arriveranno altri Giona, e pure dai semi
di questa zucca cresceranno nuovi viticci.
Quaranta giorni, quarant’anni, o mille volte tanto,
nella mia bocca hanno lo stesso significato.”

Così disse Dio, e Giona taceva muto.
Il sole lentamente percorreva il cielo.
Le lontane torri a gradoni di Ninive
s’ergevano cullati dal calore del sole.
La terribile città, come un animale immenso,
si distendeva sulla sabbia, ansimando.