Jónás könyve 4. (Magyar)
Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik szivben még Jónás szava kicsirázik mint a jó mag ha termőföldre hullott, s pislog mint a tüz mely titkon kigyulladt. S gondolta: »Van időm, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok, fujják szikrámat, mig láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más,« igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék, és mondta: »Mikor ide kijövék, s azóta napról-napra s egyre többen jöttek a városból kérdezni tőlem, kicsit gunyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még? S én számról-számra közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár. És hazudott az Isten! Ezt akartad? Bünbánók jószándékát megzavartad. Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni! Azért vágytam hajón Tarsisba futni... Mert te vagy aki fordit rosszat jóra, minden gonosznak elváltoztatója. De már az én lelkem vedd vissza tőlem, mert jobb nekem meghalnom hogysem élnem.«
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve, a városból Jónás, ül vala szembe, a város ellenébe, napkeletnek, árnyékban, mert egy nagylevelü töknek indái ott fölfutva egy kiszáradt, hőségtől sujtott fára olyan árnyat tartottak, ernyőt eltikkadt fejére, hogy azalól leshetett Ninivére, fátylában a nagy fények fonta ködnek. S örüle Jónás módfelett a töknek.
egy reggel, hajnaltájra, szerzett a nagy Uristen egy kicsinyke férget, mely a töknek tövét megrágta volna és tette hogy indája lekonyulna, levele megpörögve kunkorodna s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt: nem tartott többet sem árnyat sem ernyőt.
S akkor az Isten szerze meleget s napkeleti szárasztó szeleket s lőn hogy a nap hévsége megsütötte Jónás fejét, és megcsapván, felette bágyadttá széditette, ugyhogy immár ugy érzé, minden körülötte himbál, mintha megint a hajón volna; gyomra kavargott, és gyötrőn égette szomja s ezt nyögte csak: »Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.«
S monda az Ur Jónásnak: »Lásd, valóban méltán busulsz s vádolsz-e haragodban a széleslombu, kövér tök miatt, hogy hüs árnya fejedről elapadt?«
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg: »Méltán haragszom azért, migcsak élek!«
És monda akkor az Isten: »Te szánod a tököt amely egy éjszaka támadt s egy másik éjszaka elhervadott; amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely évszázak folytán épült vala fel? melynek tornyai vetekedve kelnek? mely mint egy győztes harci tábor terjed a sivatagban, és utcái mint képeskönyv amit a történet irt, nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének ormát mely lépcsőt emel a jövőnek? A várost amely mint egy fáklya égett nagy korszakokon át, és nemzedékek éltek fényénél, s nem birt meg vele a sivatagnak annyi vad szele? Melyben lakott sok százszor ezer ember s rakta fészkét munkálva türelemmel: ő sem tudta, és ki választja széllyel, mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én. A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak ujabb Ninivék és jönnek uj Jónások, mint e töknek magvaiból uj indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi, az én szájamban ugyanazt jelenti.«
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. A nap az égen lassan ballagott. Messze lépcsős tornyai Ninivének a hőtől ringatva emelkedének. A szörnyü város mint zihálva roppant eleven állat, nyult el a homokban.
|
Libro di Giona 4. (Olasz)
Poiché il Signore vide, che le parole di Giona, talvolta in qualche cuore germogliano ancora, come il buon seme caduto sul terreno sativo, e tremula come fuoco segretamente acceso. E pensò: “Io posso aspettare, ho del tempo. Davanti a me i miei servi, i secoli, soffiano la mia scintilla, per far sì, che diventi fuoco; sebbene Giona, lo stolto, non vedrà più questo. Giona se ne andrà, ma al posto suo verrà un altro,” così pensò il Signore, ma Giona non sapeva questo,
e per questo s’adirò oltremodo e disse: “Quando venni qui fuori, da allora, giorno dopo giorno, sempre di più persone vennero dalla città per chiedermi, un po’ beffardo, con timore o col rammarico, quanti giorni ne mancassero ancora? Ed io lo dissi, esattamente, numero per numero! E ora mi lasci disonorato! Avevo mentito io, e aveva mentito il calendario. E aveva mentito Dio! É questo che volevi? Avevi turbato la buona volontà dei penitenti. Avrei potuto saperlo! Avrei dovuto saperlo! Fuggire a Tarsis, sulla nave, per questo che volevo… Perché tu sei colui che trasforma il male in bene, d’ogni malvagità il trasformatore... Perciò, riprenditi la mia anima, perché per me sarebbe meglio morire che vivere.”
Or’ è buon a sapersi, che uscito fu Giona dalla città, si sedette di fronte, in faccia alla città, verso il levar del sole, all’ombra, perché i viticci d’una zucca, dalla fronda larga, arrampicati su un albero dalla calura essiccata, tenevano una tale ombra, ombrello sulla sua testa affranta, che da sotto poté sbirciare verso Ninive, sotto il velame della nebbia delle grandi luci intrecciata. E Giona era molto contento per la zucca.
Poi, un mattino, verso l’aurora, il grande Padreterno si procurò un piccolo verme, con intento di far’ rosicchiare la radice della zucca, e fece in modo, che si declinino i viticci, s’arricciassero le sue foglie arsicce e che s’accasciasse tutta la zucca avvizzente.
E appassitasi sino la cima, divenne cosi magro, : che non offrì più ne ombra, e nemmeno ombrello.
E allora Dio si procurò un gran caldo, dall’oriente proveniente vento secco, ma capitò che la grande calura del sole ustionò la testa di Giona, e avendolo stordito lo rese eccessivamente fiacco, tanto ché ormai si sentii, come se intorno a sé stesso stesse ondeggiando tutto,. come se fosse nuovamente sulla nave; con lo stomaco in subbuglio, la sete che lo bruciava in modo lacerante, gemette così: “Riprenditi la mia anima, ti prego, per me sarebbe meglio morire che vivere.”
E disse il Signore a Giona: “Credi d’aver ragione ad d’esser triste per la zucca grassa dalla fronda larga, e accecato dalla rabbia mi dai la colpa perché l’ombra fresca svani dalla testa tua?”
E rispose Giona, buttando fuori tutta la sua rabbia: “Ho ragione ad esser adirato, finché sarò in vita!”
E disse allora il Signore: “Tu provi pena per la zucca, ch’è spuntata in una notte sola, ma la notte appresso s’era già appassita; per cui la tua mano non aveva faticato; che tu non avevi curato ne cresciuto, e sotto la sua ombra oziavi soltanto.
Ed io non dovrei aver pietà di Ninive, che nel arco dei secoli è stata innalzata? le cui torri rivaleggiano ergendosi in alto? la quale come un vittorioso campo di battaglia s’estende nel deserto, le sue vie mi s’aprono davanti come un libro di fiabe scritto dalla storia? Non dovrei avere pietà della sommità di Ninive, che come scala s’erge al futuro? La città, che attraverso secoli arse come una torcia, dove vissero generazioni presso la sua luce, e non lo abbattettero neppure i venti impetuosi del deserto? In cui vissero centinaia di migliaia di persone costruendo il proprio nido pazientemente: neppure lui sapeva, e chi separerà quel, che aveva costruito la destra e che cosa la sinistra?
Abbi fiducia in me, li separerò io, la parola è tua, l’arma è la mia. Tu Giona predica pure, io continuo il lavoro. Ninive non vivrà eternamente. Nemmeno la zucca e neppure Giona. Arriverà ancor’ il momento, nuovi Ninive nasceranno, arriveranno altri Giona, e pure dai semi di questa zucca cresceranno nuovi viticci. Quaranta giorni, quarant’anni, o mille volte tanto, nella mia bocca hanno lo stesso significato.”
Così disse Dio, e Giona taceva muto. Il sole lentamente percorreva il cielo. Le lontane torri a gradoni di Ninive s’ergevano cullati dal calore del sole. La terribile città, come un animale immenso, si distendeva sulla sabbia, ansimando.
|