Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró

hangyák mászkálnak feketén a könyvben.

Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!

s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.

S mindegyik egy-egy darabkát elrabló

súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen...

s agyam e mindig szikra-éhes tapló,

elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...

A könny, a szelíd, meleg, enyhitő...

és attól oly érzékeny lesz a kedvem,

amilyen nem volt száz esztendő óta.

Megáll... elég vén: meghal az idő;

a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben

örök búgássá szélesűl egy nóta.

1903. jún.

Sitz' in Zimmer. Das Buch ist vor mir. Kleine

schwarze Ameisen krabbeln in das Buch.

Oh … sieh mal … sie rutschen von der hellen Seite!

‘d schwirren in Kopf herum … lange Schlange … stumpf.

Und jeder stahl nach und nach ein Stückchen von

schweres Gehirn … dünne Tentakel … trägt leicht …

‘d mein Hirn, der funken hungrige Bison,

es ist alle! … Gott sei Dank … ‘d ich Träne leicht …

Die Träne, das sanfte, warme, milde …

Und es macht mich immer so empfindlich,

wie schon seit hundert Jahren nicht mehr war.

Hielt an, … Ist alt: die Zeit, tote Gilde;

meine Ohren klingeln; ‘d hört unendlich,

ein Lied weitet sich wie Geflüster klar.