Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana

Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,

de befelé, hol a falnak fordul hátok,

csak darabos szikla s durva törés tátog:

           ilyen szentek vagyunk mi!

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,

hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,

érdesen, szennyesen s félig születetlen,

hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

           Krisztus urunk, segíts meg!

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,

kik mindent egyforma türelemmel róttak,

nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:

tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

           Bár ilyenek lennénk mi!

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,

s hamit temagadból szégyenkezve nézel,

tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által

az Isten is nézi, az Isten is látja!

           Krisztus urunk, segíts meg!

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,

amikor magad vagy az Itélő kéme?!

Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá

balga fejünk, – s így ér a félig-kész Halál,

           s akkor mivé leszünk mi?

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével

löknek egy szemétre a hibás cseréppel,

melynek nincs csörgője, s íze mindörökre

elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

           Krisztus urunk, segíts meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

           Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába.

           Krisztus urunk, segíts meg!