Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Babits Mihály: Da tempo non risuonano più i giorni di Saffo (Régen elzengtek Sappho napjai… Olasz nyelven)

Babits Mihály portréja

Régen elzengtek Sappho napjai… (Magyar)

A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedű-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az aki
nem hallja meg testvére panaszát
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös ínség, közös láz, közös
zavar dadog - a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szíve
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megunt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://epa.oszk.hu

Da tempo non risuonano più i giorni di Saffo (Olasz)

Muore la poesia lirica. Abbiamo strapazzato
il suo corpo – violino da ragazza delicata,
costringendola a emettere suoni sfrenati,
oggi è in grado solo di gemere e rantolare
come un moribondo… il suo lamento
non ha più ritmo, ne parola, ne misura:
la mente aperta e il cuore musicale
non parla, solo il polmone ansima, solo
la gola grida e lo stomaco stordito sogna.  
La poesia lirica svanisce, quest’epoca è muta.
 
Anima, a chi ti rivolgi? Dicono, devi  
gemere lo strazio dei milioni, siamo fratelli
e a cosa serve la parola, se è soltanto tua?
Ma, Dio mio, è fratello colui, che non
intende il lamento di suo fratello, se non
è anche suo? Il mondo è egoista: solo la
miseria comune, la febbre, il disordine
comune balbetta – il resto è silenzio, solitudine.
Muore la poesia lirica, e l’amore è 
silenzioso, come il bacio delle colombe.
 
Oh, mia amata! il canto è per noi stessi.
Da tempo non risuonano più i giorni di Saffo.
Baciami! La poesia lirica muore, la vita
mesta si rifugge nel silenzio della coppia.
Un tempo, l’uomo era un uomo, il suo cuore
batteva per l’altro, cuor di fratello; - oggi
è gregge, che rumina sulla propria miseria.
Sii isola e aspetta il levarsi del sole dalla palude!
Dai bozzoli strani possono nascere farfalle.
Che ne sai? Gli Dei muoiono, l’uomo vive.
 
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap