Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban (Magyar)
A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl - ellobban a sötétség összezáruló combjai között. A levetett reverenda, mint kidőlt tintatartó, éjszakával szennyezi be a szobát. Némán fénylik Isten díszkardja: a Tejút. Most kellene meghallanom a szférák zenéjét, de a mennybe, mint ősszel felázott talajba a krumpli, belerohadtak az angyalok.
Csend van. Köröttem alszik Magyarország. S horizontja, e csókra csücsörítő száj, nagyokat cuppant álmában, és nyálát csurgatja: Légy hálás, hogy a miénk vagy, Franci! S én hálás vagyok. Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiák aranysujtása megfakult molyette díszmagyarodon, én szegény hazám. Bemuzsikáltalak az Európa Grand Hotelbe, s nem vettem észre, hogy neked a konyhán terítettek. Most már mindegy. Aludj hát, és csak álmodd viszontcsókját az égnek. Én föl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva, mint koporsó, a zongora. A gyertya megunt kísértését kioltva, némán nézek a fenn rozsdásodó Tejútra, s a térre, hol a halaskofák standjain pikkelyek csillagképei ragyognak - halbűzös, fejtetőre állított Mindenség, amelyben az angyalokból keményítőt főznek vagy krumpliszeszt, és a kokárda a lőlap közepe.
(1980) Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.baka.hu |
|
|