Bakonyi Károly: A Tisza-füzesben

Az újra ébredő Tisza-füzesben

Egy napsugáros, tavaszi napon

Kacsára, gémre váró néma lesben

Állott magában kisded csolnakom.

Ringó habocskák lágyan átölelték —

Miként szerelmes hableány keze —

Lágy altatódalt suttogott felé a

Közelgő alkony hűs komor szele.

Az újra ébredő Tisza-füzesben

Épen rügyezni kezdtek már a fák;

A bokrok ágain dalos madárkák

Bús hangjukat először hallaták.

A tiszta-kék, felhőtlen alkonyégen

A sárga hold a fénynyel küzködött,

És szembe' véle bíbor tűzben égve

Állott a nap a nagy város mögött.

Kacsára, gémre váró néma lesben

Szemem járt erre-arra szerteszét,

S feszült kebellel, hallgatag figyeltem

A néma tájnak legkisebb neszét.

A part felől zengett egy csendes ének,

Szerény halászok estimája tán;

Kiséretül békák zenéje hangzott —

A megszokott dal itten a Tiszán.

Errébb, előttem, ott a bokrok alján

A táji szarkák gyűlést tartanak,

Cserregve szálltak össze innen-onnan,

Amíg lesülyedt teljesen a nap.

A tiszta égbolt mint egy sima függöny

Hajolt a bánatos füzek közé,

S a fát, galyat, a bús, kopasz bozótot

A víz kaczéran visszatükrözé.

Kigyúlt az első csillag már az égen,

Közelgetett az este csendesen,

És ritka, szürke köd borult a tájra

Mint ébredő, homályos sejtelem.

S amig borúit az alkony a vidékre

Eltűnt a holdnak széles udvara —

És olyan édes, bájos fényben úszott

Az álmatag bűbájos éjszaka.