Balázs F. Attila: Manca ancora qualcosa (Hiányzik még valami Olasz nyelven)
Hiányzik még valami (Magyar)abból a könyvből, ami lehetséges forgatókönyve annak, amire van egy elkoptatott szavunk: élet(em), hiányzik valami – példának okáért egy szerelem (ezt nagy betűkkel kellett volna ínrom) melyet úgy éltem volna át, ahogy csak egy kamasz álmaiban vagy egy öreg emlékeiben lehetséges – mint kidobott részeg, önmagába botlik a képzelet – lesz egy nap amikor szembefordulok a fénnyel a legősibb ösztönök szerint lesz egy nap, amikor megbabonázva a jelenéstől a virágért nyúlsz melyet én szakítok neked egy még makulátlan réten és veled számolom a szélnek eresztett szirmokat lesz egy éjszaka, amikor részegítő szénaillatban az űr egy fix pontjáról bámuljuk a holdat lesz egy pillanat, amikor értelmét veszti minden szó és mégis érteni fogjuk egymást amikor felrúgunk minden egyensúlyt: a halál fogadott gyermekeit s mint rög a röghöz simulunk egymáshoz s a földhöz mely behálóz hajszálereivel
|
Manca ancora qualcosa (Olasz)da quel libro, che potrebbe essere il probabile scenario della (mia) vita; una parola alquanto logorata, manca qualcosa – per esempio un amore (questo avrei dovuto scrivere con maiuscolo) che avrei vissuto, com’è possibile solo nei sogni di un adolescente o nei ricordi di un anziano – come un ubriaco buttato fuori, l’immaginazione s’inciampa in sé stesso – ci sarà un giorno, quando secondo gli istinti ancestrali mi volgerò verso il sole, ci sarà un giorno, quando ipnotizzata dall’apparizione tenderai la mano verso il fiore, che io ti coglierò su un prato incontaminato e con te conterò i petali lasciati volari via con il vento, ci sarà una notte, quando da un punto fisso dello spazio, nel profumo del fieno inebriante ammireremo la luna, ci sarà un’istante, quando ogni parola perderà il senso eppur’ noi ci intenderemo quando daremo un calcio a tutta l’armonia: i figli dalla morte accolti e staremo come due zolle ristrette una all’altra e alla terra, che ci avvolgerà con i suoi capillari
|