Balla Zsófia: Tíz év után

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.

Szemem sós szilánkjain

úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.

Pedig valaha úgy olvastalak,

akár Isten első betűjét.

Hajnali ösztön térképét követve

testünk a tengerekhez ért.

Nem porlott még hullámra és homokra,

hajónk nem volt fahulladék.

Más-világunkban az ég folytatódott.

Medveárnyas erdőkben

szerettük egymást.

És most itt lépdelek az emlékek jegén.

Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.

A vad hajtásra, amelyet

beillesztettek a rendszertanokba.

Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.

Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.

Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

Véges vagyok. Mért volna végleges

amit gondolok vagy cselekszem?

Miképpen eshetnék mindörökre túl

a nehezén, az elhajtott szerelmen?

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,

később egy véletlen találkozás!

Az ész eldugott, hátsó traktusában

le-föl jár a cseléd remény.

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.

Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.

Álom fonákján így hihettem én is,

hogy életre kel, akit eltemettem:

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.

Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak

kibukkan Perszephóné s dermedt februárban

megint a felvilágra pattan.

Öröm csak hullócsillagok

kondenzcsíkjában füstölög.

Öröklét csak a veszteségben él.

Sosem érik egésszé, aki fél.

Ahogy tóra inni hajlik az éj,

úgy hűlt rám, mint a szenvedély

a magány.

Hideg bőre most felszakad.

Az égre szállok -

Hold vagyok, szabad!

Az egyedüllét egészen enyém.

A múlt nem vonszol már magával,

félelmeimhez enged:

fölöttem villog százezer szilánkban.

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.