Balogh Attila: Nektek és anyámnak

Vályogbarna arcú anyám
hova tűnt a napsugár?
Hova tűntek meséid
a hazát kereső cigánygyerekekről? Még nem
ettem megöregedett kenyered
- ki lopta el azt is? Ki hazudta azt nekem,
hogy a marékba szorított sárcsomók
gyöngyökké válnak?
 
Ki törte össze a hold arcát,
amikor kedvesen rád mosolygott?
 
Hallgatsz.
 
Beszélj! Ordítsd a lovak pofájába,
álljanak meg a szekérrel,
mert már nem tudsz szaladni, én
sem tudok
- majd együtt sántítunk.
 
Sánta lesz a hold betört arccal,
sánta lesz a nap, sugár nélkül.
 
Szerelmem nincs, mert nem sánta
engem csak az szeressen, aki sántítani mer.
 
Sárszakállát cipőmnek, beviszem a városba
a betonra kenem vele nevemet,
- arról jöttem, s arra megyek.
Mankómmal megfenyegetem sorsom,
mert elfáradtak faizmai.
Nem állok meg anyám,
- pedig már gyűrött papírarcodról,
leperegtek a mosolyok öledbe,
ahol omlani vágyó vályogfalakba döngetett
cigányritmusra ringattál.
Vérrel olajozott csípőd nem nyikorgott.