Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Balogh Attila: Nektek és anyámnak

Balogh Attila portréja

Nektek és anyámnak (Magyar)

Vályogbarna arcú anyám
hova tűnt a napsugár?
Hova tűntek meséid
a hazát kereső cigánygyerekekről? Még nem
ettem megöregedett kenyered
- ki lopta el azt is? Ki hazudta azt nekem,
hogy a marékba szorított sárcsomók
gyöngyökké válnak?
 
Ki törte össze a hold arcát,
amikor kedvesen rád mosolygott?
 
Hallgatsz.
 
Beszélj! Ordítsd a lovak pofájába,
álljanak meg a szekérrel,
mert már nem tudsz szaladni, én
sem tudok
- majd együtt sántítunk.
 
Sánta lesz a hold betört arccal,
sánta lesz a nap, sugár nélkül.
 
Szerelmem nincs, mert nem sánta
engem csak az szeressen, aki sántítani mer.
 
Sárszakállát cipőmnek, beviszem a városba
a betonra kenem vele nevemet,
- arról jöttem, s arra megyek.
Mankómmal megfenyegetem sorsom,
mert elfáradtak faizmai.
Nem állok meg anyám,
- pedig már gyűrött papírarcodról,
leperegtek a mosolyok öledbe,
ahol omlani vágyó vályogfalakba döngetett
cigányritmusra ringattál.
Vérrel olajozott csípőd nem nyikorgott.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaMadárúton

Per voi e per mia madre (Olasz)

Madre mia dal viso color fango
i raggi del sole che fine avevano fatto?
Che fine avevano fatto le fiabe
sui zingarelli alla ricerca della patria? Non avevo
mangiato ancora il tuo pane invecchiato
 - chi l’aveva rubato anche quello? Chi mi aveva
mentito, che i grumi di fango stretti nel pugno
in perle si trasformeranno?
 
Chi aveva frantumato il viso della luna,
quando ti sorrideva così dolcemente?
 
Taci.
 
Parla! Urla in faccia ai cavalli
di fermarsi con la carrozza,
perché non sei più capace di correre, neppure
io son capace
- zoppicheremo insieme.
 
Sarà zoppa la luna con la faccia frantumata,
sarà zoppo il sole, senza raggi.
 
Un’amata non ne ho, perché non è zoppa
che mi ami soltanto chi zoppicare osa.
 
Porto in città le mie scarpe imbrattate di fango,
per spalmare il mio nome sull’asfalto,
 - vengo da quelle parti, ed è di là che ritorno.
Minaccio il mio destino con il bastone,
perché i suoi muscoli di legno sono stanchi.
Madre, non mi fermerò,
- eppure dal tuo viso di carta gualcito
i sorrisi son rotolati giù nel tuo grembo,
dove, al ritmo zigano, impregnato nei muri
di fango franante, mi avevi cullato.
La tua anca unta dal sangue non cigolava.
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap