Balogh Zoltán: Örök s mulandó

Örök vagy, szirt, a zordon bércz felett –

Borongva átélsz ezredéveket;

Örök vagy, tenger, örvénnyel tele –

Hiába hány-vet a vihar szele;

Örök vagytok nap, hold és csillagok –

Míg fényetek könyörtelen ragyog;

S örök, melyből az ész kizárva van –

A mély, magas és a határtalan!

Mulandó vagy te, illatos virág –

A hervadást lágy szirmodra irák;

Mulandó vagy te, szép tölgy-korona –

Gyököd kiszárad s diszed mind oda!

Mulandó a hős fürtén a babér,

A hir, dicsőség, mely nyomába ér,

Az ifjuság, a báj a nőszemen

S minden mi kedves: hűség, szerelem!