Beöthy László: Der verabschiedende Liebe (A búcsúzó szerelem Német nyelven)

Nincs több, mint két ezredéve,

A szerelem itt lakott,

Árnyas erdő sűrűjébe’,

Patak partján, szép Athénbe’

Kvártélyt mindenütt kapott.

Forró vérű ifjak, lányok,

Csókra vágyó emberek

Közt talált, bármerre járt ott,

Otthont a nyilas gyerek.

Ritka napnak szép vendége

Most, mint a vándor-madár,

Elment tőlünk föl az égbe,

Kék, szerelmes messzeségbe,

S hozzánk csak vizitbe jár.

Férfiaknak száz a dolga,

Csak a lány ér rá s szeret,

Köztük hát, mihaszna volna

Folyton a nyilas gyerek.

Száz év múlva — ez a vége —

Nem jő többé idele,

Hol az ember felesége

Izzad, fárad mint a férje,

S egy sem bajlódik vele.

Egy se nézi, jó-e, szép-e

A kivel köt — üzletet:

Nem lesz férj s nő versenyébe’

Nyűg szegény nyilas gyerek.

Vor nicht mehr als zwei Jahrtausend'

hier lebte noch die Liebe

in dicken Wald hervorragend

an Athens Bachufern ganz eng,

dort wohnte sie ohne Miete.

Heissblütiges Mädchen, ‘d, Jüngling,

Kuss, sehnende junge Leute

er fand sie, wohin er auch ging,

das Pfeilkind ohne Beute.

Netter Gast des seltenen Tags

heute, wie der Zugvogel,

als es nur an den Himmel lagst’,

nur ins blau in der weite wagst,

besucht uns wie die Wogen.

Der Mann braut viel Zeit zum Brutzeln,

die Magd hat Zeit zu lieben,

unter Männer hat kein Nutzen,

das Pfeilkind kann nie siegen.

In hundert Jahren – ist das Wahn –

wird nie mehr zu uns kommen,

wenn auch die Frau ‘d jeder Mann

schwitzend, müde ‘d zerronnen

‘d alle sind schon gesponnen.

Niemand sieht es, ob gut werken,

wer verliert und wer gewint:

Keine Geschlechter Wettrennen,

nur ist im weg, das Pfeilkind.