Bella István: A világ születése

Megcsobban a láng.
Kavics hull a tóba.
Elkezd lenni a lenni.

És a fény árnyai,
a semmibe gyűrűző
Isten-karimák

fölgyűrődnek remegni

A gyerek lehajol újra,
és csillagot lel az ujja.

Körkörös karikák.

Minden mintha mozdulna:
önmagán áttolulva,
előtt és után tolva,
átbucskázva, áthullva,
önmagába átbukva
tolja, tolja és tolja
az első molekulát.

Láng csobban, ég ég újra.

Születik a világ.

A splash of flame.
A pebble splashes in a pond.
Being begins to be.
 
And the shades of light,
the God-flanges
circling into space,
 
form wrinkles to tremble.
 
The child bends down again,
his fingers find a star.
 
Concentric circles.
 
All move, it seems:
rushing through themselves
pushing to front, to back,
flipping over, falling through,
tumbling into themselves,
pushing, pushing and pushing
the primal molecule.
 
A flame splashes, it burns, it burns again.
 
The world is born.