Bella István: A világ születése

Megcsobban a láng.
Kavics hull a tóba.
Elkezd lenni a lenni.

És a fény árnyai,
a semmibe gyűrűző
Isten-karimák

fölgyűrődnek remegni

A gyerek lehajol újra,
és csillagot lel az ujja.

Körkörös karikák.

Minden mintha mozdulna:
önmagán áttolulva,
előtt és után tolva,
átbucskázva, áthullva,
önmagába átbukva
tolja, tolja és tolja
az első molekulát.

Láng csobban, ég ég újra.

Születik a világ.

Zapljusne plamen.
U jezero belutak pada.
Bit počinje biti.

I sene svetla,
u ništa uvijajuće
obodi Boga

naboraju se drhtati

Dete ponovo saginje
i prstima zvezdu dotiče.

Kružne karike.

Kao da se sve miče:
preko sebe gomilajući,
ispred i iza gurajući,
spoticajući, padajući,
preko sebe prelivajući
gura, gura i gura
prvu molekulu.

Zapljusne plamen, opet gori, gori.

Rađa se svet.