Bella István: A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.
 
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
 „Hol vagy barátom, hova lettél?”
 
És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
 „Hol vagy barátom, hova lettél?”
 
És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.

Na koncu konca na kraju sveta dvoje ostali:
usamljen, usamljen čovek,
i usamljeno, usamljeno, usamljeno
čovečanstvo.

I na sav glas
vičući krenuo
čovek u čovečanstvu:
„Gde si prijatelju moj, gde si nestao?”

I na sav glas
vičući krenuo
i čovečanstvo u čoveku:
„Gde si prijatelju moj, gde si nestao?”

I tako
su se u međusobnim
šupljinama, prolazima,
pećinama
do kraja sveta ganjali.
Jer čovek
nije shvatio čovečanstvo,
i čovečanstvo
nije shvatio čoveka.