Bella István: Csak az a fény

Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.

Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,

messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
 

I care no longer about the flame, the flare,
only that light, its warm, swaddling embrace,
only the sun, the shine, the mother’s care:
providing breasts, distributing the rays.
 
I care no longer about how flames appear,
they'd turn me to ash, they’d bury me in me.
Through settling soot on my glass of life I peer,
and like a mouldering sun-eclipse I see
 
my distant self: the blackness rises, spreads
in front of me, it fills up every turn,
it’s hiding things and foolishly it whispers:
you'll be enlightened, thriving once you burn.