Benő Attila: (at thirty) ((harmincévesen) Angol nyelven)

Harmincévesen kellene írni az első verset.

Nem tizenkétéves világzsongásban.

Harmincévesen.

Mikor már nem merengsz azon,

hogy mennyit adsz és mennyit fizetnek.

Tisztulásakor a  belső vizeknek.

Amikor bensővé zsugorodik a távol.

Amikor a tekintet nem a lángra,

a parázsra veti fényét.

Amikor már nem csak a mozdulatot látod,

de a vér lüktetését,

azt, ahogy az indulat üt és simogat.

Amikor már elfogadod a külsővé csupaszult álmot

és a  mondvacsinált határokat.

Előbb hallgatni kellene sok évet.

Látni, hallani, ízlelni emlékek nélkül.

Tudni mi fanyar és mi éget,

mi az mi végleg elévül.

Felejteni élősködő rögeszméket.

Felejteni, felejteni

a belső koloncokat

és mégis látni,

mégis járni.

Újra tanulni látni.

Úgy, mint aki hosszú álomból éled,

és már alig emlékszik az ébrenlétre.

One should write his first poem at thirty.

Not at twelve with all the world’s whims.

At thirty.

When you no longer brood over

how much you can offer and how much you’re paid.

At the time of inner waters’ clearing.

When distance shrinks to be intimate.

When the glance is not cast

on flames but on embers.

When you no longer see merely the movement,

but also the throbbing of blood,

and how temper hits and fondles.

When you can accept dreams stripped to surface level,

and also the feigned borders.

First one should be silent for lots of years.

See, hear, taste without memories.

Know what’s sour and what’s burning,

and what will fade away for good.

Forget parasitic obsessions.

Forget and again forget

the inner drags -

and still see,

still walk on.

Once again learn to see.

Like somebody recovering from a long sleep,

who can hardly remember being awake.