Benő Attila: (visszaszámlálás)

Negyventől visszafele kellene számolni az éveket.

Ha már az út fele elfogyott,

és ami előtted, már egyre kevesebb.

Harmincnyolc, harminchét –

nem nézve már a kiürült pincét.

Harminchat, harmincöt –

újra jó, amit a tested kinőtt.

Harmincnégy, harminchárom –

reménykedve, várón.

Majd újra harmincévesen

állni távlatra éhesen.

Aztán huszonévesek lendületével

nézni farkasszemet minden múló évvel;

belső iránytűvel az útvesztőkhöz érve,

rátalálni a kezdetek könnyűségére.

És a színek ízét érezni még,

bár odabent a fény lassan kiég.

És tizenéves hetykeséggel fogadni,

hogy már nincs tovább, és nem lehet maradni,

hogy csak ennyi lehet, csak ennyi volt,

ablaküvegen oszló párafolt.

Ab Vierzig sollte man die Jahre zurückzählen.

Wenn die Hälfte des Weges schon vorbei ist,

und was bevorsteht, immer weniger wird.

Achtunddreißig, siebenunddreißig -

nicht mehr den leeren Keller betrachten.

Sechsunddreißig, fünfunddreißig -

wiederum passt, woraus man rausgewachsen.

Vierunddreißig, dreiunddreißig –

erwartungsvoll vertrauen.     

Schon wieder als Dreißigjähriger

mutig auf neue Perspektiven warten.

Dann mit dem Schwung eines Zwanzigjährigen

jedem vergangenen Jahr in die Augen schauen;

im Labyrinth angekommen, mit innerem Kompass

die Leichtigkeit der Anfänge finden.

Den Geschmack von Farben spüren,

obwohl das innere Licht langsam erlischt.

Und mit der Keckheit eines Teenagers empfangen,

da gibt’s kein Vorwärts und Verweilen,

dass es nur soviel möglich ist, möglich war,

am Fensterglas verfliegender Hauch.