Bencz Boldizsár: Fekete kenyér

Legszentebb csókja is proletár csók volt

nyelvén a szép igéket úgy rombolta

széjjel az élet,

mint vérében a néha belezengő gyönyört

a csorbán skálázó éh-halál.

Mert mit ért, hogy kihujjázó vágyaiból

aszott asszonya az élet partjára szülte

szürke gyermekét, mikor

minden halottaknapján

az egyre több és több kölyöksirra

virág se tellett.

S zarándok útja is csak ajtótól ajtóig vitt

nyakán a kulturált világ bádog számlapjával

sirni se ért rá s már a századik

meddő kilincsröl zaklatták odébb a Kherubok.

Megkuszált lelke visszazárult,

bujdosott tovább az emberrengetegben

s bágyadtan feszülő mámora

felhörgő megadással napról-napra

közelebb részegítette a temetőhöz.

Rángó zokogással, mint gazdagok

kezéből kihullott véres korbács

keselyű arcok gúnyos vijjogása közt

hány száz estén omlott le éhen

az ucca kövezetén

szegény.

S konokul, szájbiggyesztve ezer

kikent-fent nőstény-cicoma

pfujjózva surrant tova

a görcsberándult élő hulla mellett.

Az ezerholdasok pedig, noha tellett,

undorral rendőrt hívtak,

el takarittaták a gyalázatfoltot

s a rendőrnek, mert igen szépen szalutált,

fejedelmi borravalót adtak.

S jött egy vastalicskás topprongy,

tarisznyájának fájó mélyébe kotort,

valamit adott s hogy mi volt

megse nézte szegény,

csak odahaza az asztalon

holt asszonya megkékült arca mellett koppant:

a fekete kenyér