Bencz Boldizsár: Halál hattyúi

Nehéz drapériák szakadtak le,
az est megbirkózott a nappal,
valaki sirni akart
és régi nóták bimbóztak ki
a szemekben.
Vándorokat
az országút porából felölelte
a játszi húrokon zengő ür,
az éj elaggott léptekkel
hall el uj ázva köszönt,
diadalmas aranyát rég lelopta
baldachinjáról az alkony
és Idám álma felbolyhozott
a csillagokig.

Messziről ijedt alakok rebbentek
zokogó csóktalanságba,
szelíden megtépte haját a lány,
a könnyeken át
kigereblyézte legszebb mosolyát
és fehéren eltűnt
a kékligetek alatt.

Bizonyos volt, hogy misztikus éjszaka
döngő padlóján járt az ábránd,
rekordot dobált két falu között
Kanizsa szive,
a tornyok összehajoltak,
vérünk lealkudta
a lakodalmas ritmusokat
és elfelejtett szakadékok
omlottak be alattunk
lavinásan a völgyi-ágyra.

Ida négerfekete haján
megdidergett a harmat,
messzi tornyokban
őrülten zakatoltak az órák,
az idő kelyhesen menekült felettünk,
szemünkből kiharcoltak
a lemondás vércséi,
vérünk bégető bárány módra
átadta magát az elbárgyulásnak,
valahol
a kakasok éberségén
kirügyezett a hisztéria,
két halom pihegve omlott össze,
mint leázott
fehér gömb-falak,
egy asszony ájultan patak fölé bukott,
szavainak szallagjait
imába bokrétázta
—és a haj fekete tengeréből
az idő felgyalázta
a megdidergett harmat
dérré fagyott csokrát.

Nehéz drapériák szakadtak fel,
a nap megbirkózott az éjjel,
valaki sirni akart
és régi nóták bimbóztak ki
a szemekben.