Bencz Boldizsár: Metropolisok fájdalma

A csodák percei vinnyogtak
a harsonázó kultúra
csikorgó templomában,
földobott tekintetek leorozták
a jövendő századok
előreszónokló babiloni mesterét,
voltak,
akik rémületbe söpörték
a kétségbeesés óráját,
voltak,
akik fanatikus tervek
kifent cirklijével
leomoltak az elcsorgó zászlók alatt
és az embernyáj
birka türelmének földagadt árján
az agyakba lopták be
ezredévek mohás romjai alól
az uj Babilont.

Szennyes pocsolyák vajúdtak
a felszikkadás szent lehetőségével,
az agyak teherbe estek,
visszazengő múlt századok
őrömharsogása dárdázott,
mig éneklő kokárdákkal
az azúr plasztronjáig
parádéra sorakoztak
a Metropolisok.

Legendás játék lelkesedett
a tudósok hömpölygő tudományában,
vérszomjas tradíciók
dalárdája még beidegződött
tehetetlenséggel hirdette
a világpusztulást,
de a tornyok panorámája már
idegbeteg hirtelenséggel
elnyelte a vakok
völgybe szakadt kishitűségét.
Megvert mániával
kezek ügyeskedtek az aranyhajú
felhőkig és csak egy maradt
lesodorva a horizonton,
mint metélt szárnyú madár;
a fájdalom,
gerinctelen hitek vonagló síkján
a fekete-tavas fájdalom,
mely mégis
békétlen sóhajtó örök szépségként úszott
az előre haladás felé.

Metropolisok fájdalma,
fájdalmak kiszúrt szemeiből
földuzzadó Metropolisok,
századunkat századok múlva
hirdető piramis!,
melynek csillagokig ködlő vonalai
szerényen lebókolnak majd
a felszikkadás szent lehetőségével
még akkor is
vajúdó szennyes pocsolyákig.

Die Wunderminuten winselten
in der klirrenden Kirche
den Fanfaren Kulturen,
die hochgeschätzten Blicke abwürgten, die
kommenden Jahrhunderte
den prophetischen babylonischen Meister,
es gab
deren, die in Erschrecken fegten,
die langen Stunden des Verzweifelns
es gab
deren, die mit zelotischen
Plänen um zirkelten,
niederknieten unter den wegtropfenden Fahnen
‘d der Menschenschar
zum hohen Preis des Geduldens eines Schafes
wurde ins Gehirn eingepflanzt
aus den moosigen Ruinen von Jahrtausenden,
das neue Babylon.

Schmutzige Pfützen mühten sich ab
mit der heiligen Möglichkeit der vertrocknen,
Gehirne wurden trächtig, das
Nachhall alte Jahrhunderte
mit Freudentaumel durchgestochen,
mit mitsingenden Kokarden
bis zum Plastron von Azur
für Parade angetretenen,
Metropoliten. 

Legendäres Spiel begeisterte
der wuchtenden Wissenschaft der Wissenschaftler,
der Sängerbund der blutdürstigen
Traditionen mit gelerntem
Unfähigkeit proklamierte
die Weltzerstörung,
doch das Panorama der Türme schon
mit irrsinniger Plötzlichkeit
verschluckte von den Blinden,
ihren ins Tal fallenden Kleingläubigkeit.
Von dem Wahn geschlagene
Hände waren dran bis zu den goldhaarigen
Wolken und nur noch einer blieb übrig
von dem Horizont runter gefegt,
wie ein flügelloser Vogel
war der Schmerz auf
windenden, rückgratloser Glauben,
der rabenschwarze Seewasserschmerz,
welche doch
der auf einer ewig ratlosen Schönheit Seufzer schwamm
in Richtung von Vorwärtskommen.
 
Der Schmerz der Metropoliten,
die Schmerzen quellen aus den Augen
aufgeschwemmte Metropoliten,
nach vergangene Jahrhundert
Werbende Pyramide!
Dessen dunstige Linien die Sterne erreichen,
das so demütigt Scharrfüsseln
mit der heiligen Möglichkeit der Entzückung
auch dann zu den,
mit Geburtswehen leidenden Pfützen.