Beney Zsuzsa: Orpheus

Miért hívtál? – A vaksötét halál
mélyéről visszahozlak! – De te hívtál!
Szép, gyöngéd, halott kedves, aki értem
haltál, helyettem haltál, úgy hihettem –

Szerelmem mégsem lett teljes halálod?

Ág kristálya, patakvíz elfolyó
áttetsző tündér-köve, avar-ágy –
dunnája, földet vajúdó tavasz, Te –
ahol születtél, az lett nászi ágyad –

Mért születtél újra a nászi ágyból?

Ismertem már a csöndet, holt szívem
csöndjét. – Panasz-szavadra felzokogtam,
és ember-hangom, egykor néma lények
visszhang-szavában sírok. Szép halottam,

Szerelmem, hallod patakzó halálom?

Waarom riep je me? Uit de duistere
doodsdiepte haal ik je terug! – Maar je riep me!
Overschoon verstorven lief, van de wereld
afgestorven, meende ik, om mijnentwille –

Kan zelfs mijn liefde je niet doen sterven?

Waterschittering, schitterschimmig elfenbankje,
eiderdonzig heidebed, land-barende lente, Jij –
je geboorteplek werd je huwelijksbed –

Wat deed je eruit herrijzen?

Gewend was de stilte in mijn dode hart –
je jammerklacht reet mijn hart weer open
en op mensentoon, ooit de woordenecho
van zwijgende wezens, ween ik. Schone verstorvene,

Mijn lief, hoor je mijn vliedende dood?