Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

Berzsenyi Dániel portréja

A közelítő tél (Magyar)

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!



Az idézet forrásahttp://mek.niif.hu/00600/00614/html/vers03.htm

L’inverno imminente (Olasz)

Langue il nostro parco, perde i suoi ornamenti,
Foglie gialle crepitano tra suoi arbusti spogli.
Non c’è più il labirinto delle rose, tra i profumi
Balsamici il zeffiro non alleggia.
 
Non c’è più sinfonia, non tubano le tortore
Tra i pergolati verdi, e sulle ciglia del salice
La valle violetta del ruscello non profuma,
Suo specchio è ricoperto dal secco fogliame.
 
La vetta del monte è oscurata dall’ombra muta,
Sui suoi steli purpurei grappolo non sorride,
Qui, non molto tempo fa, risuonava il canto
Di gioia allegro, or’ è tutto avvilito e morituro.
 
Oh, il tempo alato vola via repentinamente,
Ogni opera sua sulle sue ali fugaci aleggia!
Tutto è solo visione; tutto sotto la volta celeste,
Come il piccolo nontiscordardime, s’estingue.
 
Pin piano periscono i boccioli della mia corona,
La mia bella primavera m’abbandona: le mie
Labbra assaporano appena il suo nettare, appena
Avevano toccato un paio dei suoi teneri fiori.
 
M’abbandona, non ritorna più la mia splendida
Giovinezza! A farla rivivere non ci sarà un’altra
Primavera! Le brune sopracciglia della mia Lolli
Non potranno affascinare più i miei occhi chiusi.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap