Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Borbély Szilárd: Sull’isola di Margherita (A Margitszigeten Olasz nyelven)

Borbély Szilárd portréja
Cikos Ibolja portréja

Vissza a fordító lapjára

A Margitszigeten (Magyar)

A Margitszigeten ismerkedtünk meg, Zoli
katonaként ott dolgozott. Néhány év múlva
már terveztük a közös jövőt. Egyházi esküvőt
szerettünk volna. A pap azt mondta, előtte
nem hálhatunk együtt. De másnap már a magzat
is ott volt, csak akkor még nem tudtuk. Egy
babaruházati boltom volt, teljes erőbedobással
vittem. A huszonhatodik héten egy este elöntött
a vér. Valósággal ömlött, magam se hittem
volna. A mentő, mint valami hajó, vetődött
velem kórházról kórházra. Egymást váltó orvosok
sugdostak a fülembe. Az arcomra maszkot
akartak nyomni. Miközben én védekeztem.
Inkubátoros kórházat kerestünk kétségbeesetten.
Végezetül a Baross utcai klinikán kötöttünk ki.
Istálló nagyságú szülőszobában sorban feküdtek
a nők, paravánokkal elválasztva. Akár az alvilágba
úszó bárka: elkárhozottak gyötrődők hangja.
A magas plafonról a felhéjasodott vakolat
készültek alázuhanni. A sarkokban évtizedes
portól fekete pókhálók. Minden személytelen
volt. A testek, akár a fahasábok, kicsit távolabb
feküdtek önmaguk fájdalmától. Amikor a kettő
egymásra úszott, kiáltozni kezdtek. Egyszer
csak én is. Akkor odalépett egy orvos, és
a véresen kicsusszant testet felmutatta: “Fiú!”
“Akkor meg fog halni” – válaszoltam, mert
tudtam, ilyenkor a fiúk esélytelenebbek.
Csak néztem a parányi testet az inkubátorban
mozdulatlan. Negyvennyolc óráig élt. A tornacsarnok
nagyságú kórteremben nem maradtam
a boldogan szoptató anyák között. Saját felelősségre
hazamentem. Útközben minden furcsa volt,
amit ismertem. A világ idegen lett, erre emlékszem.
Hogy minden távoli és valószerűtlen. A hiány,
hogy valami nincsen itten. Zoltánka búcsúztatásán
csak ketten voltunk. Hamvasztást és vízszórásos
temetést választottunk. A bababoltotot felszámoltam.
A ruhácskákat eladtam. Nem emlékezni! Kilenc évig
teherbe sehogyan sem estem. A Meddőségi Centrumba
jutottam. Nem ment könnyen, de végül sikerült.
Terhes lettem. Ikrek! Kezdetben semmi baj
sem volt. Lendületesen tettem-vettem. A félidőtől
azonban mozdulni is nehéz lett. Egy vizsgálatnál
azt mondták, az egyik baba mozdulatlan. Be
kell feküdnöm. A terhespatológia hatszobás
kórtermébe kerültem. Vasárnap hajnalban már
leállíthatatlanok voltak a fájások. Elől a halott
baba jött, ő nem segíthetett nekem. Ezért
a másik érdekében a császármetszés mellett
döntöttek. Gabriella nyolc óráig élt. De már
a kórházban elhatároztam, hogy hat hónap
múlva újra terhes leszek. Egy orvos azt mondta,
akár egy gyereklánynak, kicsi a méhem. De
a sikertelen szülések is edzik, tágítják.
Gabriellát elhamvasztattuk, kis urnáját

Zoli hazahozta. Kértem, hogy rejtse el.
Nem akartam tudni, hol van. Hat hónap múlva
spontán terhes lettem. Fél időnél most is
alámerültem. Épp a huszonhatodik héten,
mint korábban is, ismét koraszülés következett.
Sajnos az utolsó órákban a baba megfordult.
Két császármetszés elvette volna a reményt.
Megszültem hát. Lábbal jött előre. De két
feltartott keze tovább nehezítette. Szilvia
két és fél hétig élt inkubátorban. Agyvérzést
kapott, a farfekvéses szülés megviselte. Egyszer,
mikor egyedül voltam, Jégcsap doktornő
foghegyről közölte, hogy értelmi fogyatékos lesz.
És hogy én vagyok, aki vele ezt tette. Zokogtam
napokig, harmadik héten szenvedését már
nem nézhettem. Amikor felhívtak a kórházból,
hogy meghalt, újabb zokogás örvényébe
merültem. A hamvasztást Zoli végeztette.
Az urna hazakerült, hogy ne legyen egyedül
Gabriella. Most már nem kellett rejteni.
Ezt a gyászt is túléltem, pedig a bűntudat
miatt ma is visszatér néha. A harmadik
koraszülésre már tudatosan készültem.
Azt is elhatároztam, hogy császárt kérek.
Huszadik hét után a kórházban feküdtem.
A harmincadik héten a testemben valami
ciripelni kezdett. Jeleztem. A kórházt
megkerültem, saját szülészemet kértem.
A fájások percenként jöttek. Császárra
nem volt idő. Gyorsan a koraszülött
osztályra vitték. Krisztián születési súlya
másfél kiló. Hat hétig volt kórházban.
Amikor hazavittük, már két és felet
nyomott. Most másfél éves, láthatod,
csupa boldogság és erő. Nem kesergek
a múlton. Ez volt a sorsom. Alázat
elfogadni, hogy lehet a vesztes is nyerő.



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásahttp://www.zetna.org

Sull’isola di Margherita (Olasz)

Ci siamo conosciuti sull’isola di Margherita, dove
Zoli era impiegato come soldato. Dopo alcuni anni
progettavamo già il futuro insieme, volevamo un
matrimonio religioso. Il prete ci disse, che prima non
potevamo dormire insieme. Ma indomani il feto era già
presente, solo, che noi non lo sapevamo ancora. Avevo
un negozietto di articoli per neonati, lavoravo col
massimo impegno. Una sera della ventiseiesima
settimana ho avuto un’emorragia. Il sangue si riversava
copiosamente, non l’avrei mai pensato. L’ambulanza,
come una nave, sballottava con me, da un ospedale
all’altro. A turno, i medici, mi sussurravano
nell’orecchio. Volevano mettermi una maschera per
l’ossigeno sul viso. Invece io cercavo di difendermi.
Cercavamo disperatamente un ospedale, che avesse
anche un’incubatrice. Alla fine siamo approdati
all’ospedale di via Barros. In una sala parto, grande
quanto una stalla, divise dal paravento, giacevano in fila
le donne. Come negli inferi notante barca: la voce
angosciante dei dannati. Dal soffitto alto stava per
staccarsi l’intonaco gonfiato. Negli angoli ragnatele
nere dalla polvere decennale. Era tutto così
impersonale. I corpi, come tronchi d’albero, giacevano
un po’ più lontani dal proprio dolore. Quando i due
s’incontravano, cominciavano a gridare. Ad un tratto
anch’io. Si avvicinò un dottore e mi mostra un corpo
tutto insanguinato, scivolato fuori. “E’ maschio!”
“Allora morirà” – risposi, perché sapevo, che in questi
casi i maschi hanno meno probabilità. Guardavo quel
minuscolo corpo immobile, nell’incubatrice. Aveva
vissuto per quarantotto ore. Non son rimasta nella
stanza grande quanto una palestra, tra le donne, che
allattavano felicemente. Sotto la mia responsabilità
sono tornata a casa. Strada facendo, tutto quel, che
m’era conosciuto, sembrava strano. Il  mondo m’è
diventato estraneo, questo mi ricordo. Era tutto così
lontano, irreale. Il vuoto, come se mancasse qualcosa.
Alla cerimonia funeraria di Zoltánka eravamo solo in
due. Abbiamo scelto la cremazione e la dispersione
nell’acqua. Il negozietto di articoli per neonato avevo
liquidato. I vestitini venduti. Non ricordare! Per nove
anni non son rimasta incinta. Sono finita al Centro
d’Infertilità. Non è stato facile, alla fine siamo riusciti.
Sono rimasta incinta. Gemelli!  All’inizio non ci son
stati problemi. Lavoravo di gran lena. Passata la metà
del tempo è diventata difficile perfino a muovermi.
Durante un controllo mi dissero, che uno dei gemelli
non si muove. Dovevo ricoverarmi. Mi ricoverarono in
una sala parto di sei letti, di gravidanze problematiche.
Domenica mattina erano inarrestabili i dolori. Per primo
è uscito il bimbo morto, lui non mi poteva aiutare.
Nell’interesse dell’altra avevano optato per il cesareo.
Gabriella aveva vissuto otto ore. Ma già nell’ospedale
avevo deciso, che entro sei mesi sarei rimasta di nuovo
incinta. Avevo l’utero piccolo come un’adolescente,
mi disse un medico. Ma anche i parti senza successo
lo fortificano, lo dilatano. Gabriella fu cremata, Zoli portò
a casa la sua piccola urna. Non volevo sapere dov’è,
gli dissi di nasconderla. Dopo sei mesi sono rimasta incinta
spontaneamente. A metà tempo di nuovo mi sono
affondata, proprio alla ventiseiesima settimana, come
precedentemente, di nuovo parto prematuro. Purtroppo
nelle ultime ore il bimbo s’è rigirato. Due cesarei
avrebbero tolto tutte le speranze. Dunque ho partorito
spontaneamente. Veniva avanti col piede, ma le due
mani alzate hanno reso tutto più difficile. Szilvia aveva
vissuto due settimane e mezzo nell’incubatrice.
Ha avuto un’emorragia cerebrale. Il parto podalico
l’aveva fatto patire. Una volta che mi trovavo sola,
la dottoressa Ghiacciolo mi comunico a mezza bocca,
che sarebbe stata ritardata mentale. E che la causa di
tutto sono io. Piangevo per giorni, alla terza settimana
non riuscivo più ad assistere alle sue sofferenze.
Quando mi chiamarono di nuovo dall’ospedale, ch’è
morta, sono precipitata di nuovo in un vortice di pianto.
La cremazione aveva fatto eseguire Zoli. L’urna,
la portò a casa, per far sì, che Gabriella non fosse sola.
Ormai non c’era bisogno di tenerle nascoste.
Ho superato anche questo lutto, eppure attraverso il senso
di colpa, a volte, anche adesso ritorna. Al terzo parto
prematuro mi preparavo consapevolmente. Decisi che
avrei chiesto il cesareo. Dopo la ventesima settimana
stavo già in ospedale. Alla terza settimana, nel mio
corpo, cominciò a frinire qualcosa. Lo segnalai.
Aggirando l’ospedale, avevo richiesta la mia ostetrica.
Le contrazioni erano senza sosta. Per il cesareo non
c’era tempo. Lo portarono velocemente al reparto
prematuri. Krisztián, alla nascita, pesava un chilo
e mezzo. Era rimasto sei settimane in ospedale. Quando
lo portammo a casa pesava già due chili e mezzo. Ora
ha un anno e mezzo, come vedi è tutta felicità e forza.
Non piango sul passato. E’ stato questo il mio destino.
E’ umiltà accettare, che anche il perdente può uscire
vincitore.
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap