Borbély Szilárd: A kőtáblára

Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő
kedves volt. Gyorsan átkerültem oda, az újra
gyermektelen túloldalra. Az állapottalanságba.
Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli
nem történt, ezt mondogattam magamba.
Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam
haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim,
ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok,
legyűröm ezt is majd. Nincs probléma.
De este már lázas voltam, mire szobatársaim
megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves
voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött
hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak
ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta,
de ő zenész volt, és éretlen még családra.
Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett.
Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem
pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek,
három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült
nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem,
óránként gondolva másra. A nemről a talánra.
Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez,
dönteni életre-halálra. A nem győzött, de
nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos,
felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált
velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos
vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott
a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy
gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb
bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét
mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanaz
az anyaságot semmire se tartja. Ki tud ma
büszke lenni az anyaságára, aki körülnéz,
és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy
sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik,
ha mégis megtörténik az velünk? Halála?